15. Dorothy rájön

- Mi is van most köztetek? Csak mert Matt úgy néz rád, mintha fel akarna falni.

- Hát, együtt vagyunk. – motyogtam miközben a szalvétákat hajtogattam a pult mögött. Drága barátnőm, Sarah most is szóval tartott.

- Elmondanám neked, hogy nem így néznek ki a szerelmesek, mint ti. Vagyis mint te.

- Mert nem is vagyok szerelmes. – sóhajtottam.

- Akkor mégis miért vagytok együtt?

- Mert…jól néz ki. – nem tudom miért, nem akartam neki is elmagyarázni az egész történetet.

- Áhh, értem… - nézett sejtelmesen.

- Kiviszem ezeket. – kaptam fel két csésze cappuchinot és egy házaspár elé tettem.

Nem sokan voltak aznap a kávéházban, óránként alig ha betévedt pár ember. Már épp az asztalokat töröltük le este Mattel, mikor nyílt az ajtó és Bill lépett be rajta. A szívem máris hevesebben vert.

- Szia kislány. – mosolyogva fogta meg a kezem és egy lágy puszit nyomott az arcomra. Még fel sem fogtam mi van, máris átölelt. Azonban hamar észbe kaptam és kibújtam karjai közül.

- Miért jöttél ide? – nem voltam túl kedves és nem is haragudtam rá, de akartam, hogy tudja, nem felejtem el olyan könnyen hogy ”hazudott” nekem.

- Gondoltam beszélgethetnénk a múltkoriról.

- Azon már nincs mit megbeszélni.

- Dehogynem. Hazakísérlek, oké? – simogatta meg az arcom.

- Az nem fog menni, már van, aki hazakísérje. – lépett mellém Matt, aki eddig csendben figyelte a jelenetet.

- Ebbe most ne szólj bele légy szíves, Emmával beszéltem. – nézett nem túl kedvesen Matt szemébe a feketeség.

- Én meg azt mondtam, hogy szeretném én hazakísérni a barátnőmet. – kulcsolta össze az ujjainkat Matt. Nekem egy hang sem jött ki a torkomon, Bill pedig elsápadt.

- Mi? Hogy…ti…együtt…? – nézett nagy szemekkel.

- Igen. Nem tudtad?

- Valahogy nem említette…

- Minden olyan gyorsan történt. – suttogtam alig hallhatóan és nem mertem Billre nézni, inkább a padló mintázatát szuggeráltam.

- Ha lesz rám időd, majd szólj. – fordult meg és már csak azt láttam, ahogy az ajtó csapódik mögötte.

- Ezt most miért kellett? – förmedtem rá egyből Mattre.

- Hogy tudja, együtt vagyunk. – vonta meg a vállát. – De látod, nem nagyon hatotta meg.

- De ő a legjobb barátom. Tőlem kellett volna megtudnia.

- Megtudta, az a lényeg. Relax cica. – húzott magához a derekamnál fogva és szorosan tartott.

- Félek, hogy elveszítem. – néztem rá csalódottan.

- Ha igazán szeret, nem hagy elmenni. – cirógatta meg az arcom. Közel voltunk egymáshoz és szemei megbabonáztak. Mint a tenger, olyan gyönyörű volt. A pillantásom ez után a szájára csúszott és nem tagadtam, hogy abban a pillanatban érezni akartam a csókját.

- Akkor most megcsókolsz, vagy inkább én tegyem meg ezt a lépést? Egyelőre semmi többre nem gondoltam. Na jó, ez átlátszó, mint minden, ami nem igaz. Helyesbítek: egyelőre beérem egy csókkal. – ajkai huncut mosolyra húzódtak és én nem vártam tovább. A tarkójánál fogva lejjebb húztam és ajkaimat az övére tapasztottam. Óceáni mélységekig merültem egy olyan csókban, amely gyönyörűségesen különbözött az eddigiektől. Zavartalannak és végtelennek ígérkezett, és meglepett azzal, hogy csókabb volt annál, amit eddig fogalomként ismertem, kettőnkből kelt önálló életre, megelevenült. Illata, íze, zamata, forrósága, de még teste is volt. Képtelenség lett volna megkülönböztetni, ki kit simogat, cirógat, ölel,  saját bőrömet éppúgy éreztem, mint az övét, de ez mégsem az a csók volt. Nem az volt, aminél úgy éreztem, ha most meg kellene halnom, szívesen tenném, mert boldog vagyok. Az olyan csók csak Billel történhet meg…

Tom lágyan cirógatta a lány hasát az ágyon fekve. Szinte vágni lehetett köztük az szexuális feszültséget.

- Mi az? – támaszkodott mosolyogva a könyökére Dorothy.

- Én mindig szeretni foglak.
- Honnan tudod?
- Tudom.
- Honnan tudhatod, mi lesz tíz év múlva?
- Mindegy. Ha nem tudom, hogy honnan, akkor is tudom.
- Látod, én nem tudom, mi lesz tíz év múlva. De azt tudom, hogy olyan jó lenne, ha akkor is szeretnélek. Olyan jó lenne, ha akkor is szeretnél és… - mondanivalóját nem tudta befejezni, mert egy szenvedélyes csókkal beléfojtotta afrofonatos hercege. Már teljesen elmerültek egymás édes ajkaiban, mikor halk kopogás után Bill belépett az ajtón, és szét sem nézett csak sóhajtva leült Tom ágyára.

- Hey, ha nem látnád, csajjal vagyok. – háborodott fel Tom.

- Te tudtad, hogy Mattel jár? – fel sem fogta Tom kérdését csak kattogott az agya.

- Tudtam. Pár napja elmondta.

- És nekem miért nem mondtad el? Tudod milyen volt attól a puhapöcstől ezt megtudni? – Bill talán a kelleténél kicsit jobban felhúzta magát.

- Mi van? Miért lenne baj, hogy járnak? – ült fel Tom, aki még mindig Dorothy kezét szorongatta.

- Nem az… csak… ki fogja használni és… ez így nem lesz jó. – kissé zavarba jött Bill és kifogásokat keresett.

- Te szereted őt. – szólalt meg halkan a lány.

- Mi? Dehogy szeretem.

- Dehogynem. – mosolyogva bólintott.

- Mondom, hogy nem! – háborodva felpattant és már csapódott is mögötte az ajtó.

- Mondom… szereti. – állapította meg újra Dorothy.

14. A majdnem csók

- Elmondod végre miről akartál beszélni? – kérdeztem Billt, mikor egy kis boxban ültünk és figyeltük, ahogy Tom és szőke barátnője jókedvűen gurítják a színes labdákat, szinte minden bábut eltalálva ezzel.

- Ez nem egy könnyű téma. Nem tudom, mi lesz, ha elmondom, de nem bírom magamban tartani. Már hetek óta szeretném veled megbeszélni.

- Miről van szó? – a hangomból csak úgy sugárzott a félelem.

- Arról az éjszakáról, mikor bemutattam neked Leaht. És az erkélyen történt az a dolog… - ahogy kiejtette a szavakat, megfagyott az ereimben a vér. Bill tudja!? Bill tudja!

- Én…azt…szóval…nem. – dadogtam össze vissza és a körmeimet birizgáltam.

- Nem kell zavarban lenned. – fogta meg a kezem.

- Te végig tudtad?

- Igen, én csak… - mondanivalóját nem tudta befejezni, mert felálltam.

- Te végig tudtad és nem mondtad el. Te… tudod, hogy ez mit jelent számomra? És…áhh. – sietősen szedtem a lábaimat, nem érdekel hová, csak el onnan. Lehet kicsit túlreagáltam a helyzetet, de hát ő végig emlékezett rá, hogy smárolunk. És eltitkolta! Dühös voltam, és tudtam, hogy most csak egy ember segíthet.

- … és ő tudta. – fejezte be a mondatomat Matt.

- Igen. Szerinted jogosan vagyok dühös? – néztem rá. Az utcai lámpa fénye egész érdekes szemszögből világította meg az arcát.

- Persze. És szerintem bosszút kellene állnod.

- Bosszút? Jahj, Matt. Nem vagyunk már óvodások. – sóhajtva pillantottam fel az égre. A járda szélén ültünk a házuk előtt. Éjszaka volt, így egy autó sem járt arra szerencsére.

- Velem.

- Veled?

- Igen. Figyelj… szerintem neki is jelenthetett valamit az a csók. Szóval… állj bosszút úgy, hogy velem vagy.

- De… áhh, nem. Vagy nem tudom. Mi van, ha nem is érdekli majd? – néztem rá bizonytalanul.

- Akkor ez van. Legalább megtudod, milyen jól smárolok. – huncut mosoly húzódott a szájára.

- De hülye vagy. – nevettem el magam.

- Most komolyan. Mindig úgy volt, hogy akartam egy lányt, aztán megismertem, és akkor már nem akartam többé, de veled csak egyre erősebb és erősebb lett az érzés. – éreztem, hogy ezt komolyan is gondolta, nem csak azért, hogy megszerezzen.

- Soha nem mondtad, hogy szeretsz.

- Most sem mondom.

- Akkor hát mit akarsz?

- Tetszel. Kívánlak. Azt akarom, hogy az enyém légy. Ennek semmi köze sincs a szerelemhez. – nézett mélyen a szemembe, és éreztem, ahogy arcom lassan elborítja a pír.

- Én… nem tudom, mit mondhatnék. – hajtottam le a fejem zavaromban.

- Mond, hogy igen. Hogy próbáljuk meg együtt. Ha nem megy, nem erőltetjük. – az állam alá nyúlt és lassan felemelte a fejem.

- Rendben. – mondtam bizonytalanul.

- Ez a beszéd. – mosolyogva hajolt oda, hogy megcsókoljon.

- De ne siessünk el semmit. Hisz ennek a kapcsolatnak a célja, hogy féltékennyé tegyem Billt, ne feledd. Szeretem Őt. – mondtam határozottan, a szemébe nézve.

- Oké. – halvány mosollyal az arcán megpuszilta a homlokom és magához ölelt.

Iszonyú bűntudat lett úrrá rajtam. Mit teszek, istenem? 2 fiút akarok tönkretenni. Matt, aki tényleg kedvel és annyira jól megértük egymást. Önzetlen és segíteni akar. De nem akarok neki fájdalmat okozni ezzel az egésszel. És Bill… az én szerelmem, aki észre sem vesz. A barátja vagyok, és ez így is fog maradni. De akkor mégis miért teszem ezt?

13. Ajánlat

- Mond. Már látom a fejeden a szenvedést. – nézte Tom öccsét, ahogy sóhajtva helyet foglal a kanapén mellette.

- Még mindig a múltkori.

- Ne mond már, hogy még nem mondtad el neki. Bazdmeg Bill, szerinted az normális, hogy smárolsz a legjobb barátnőddel és úgy teszel mintha nem tudnál róla?

- De nem tudok hogy nekikezdeni. És most még ott van az a fasz is.

- Milyen fasz?

- Hát az a ”szuperszexi” Matt gyerek.

- Jah, találkoztam vele, szerintem jófej.

- Látszik rajta, hogy rávan állva Emmára.

- És akkor mi van? Azt mondtad Leah kell neked.

- Ő kell… csak idegesít, hogy egy olyannal van.

- Ne szólj bele, az ő dolguk. Na most megyek, mert vár rám egy istennő. – kelt fel Tom vigyorogva.

- Ugye nem…? – lepődött meg Bill.

- Mi nem?

- Ugye nem csaltad meg Dorothyt? Basszus Tom, úgy megkedveltem, ne csináld már.

- Róla beszélek ember. – nevetve forgatta meg a szemét.

- Ne Matt, több nem fér belém. – nevetve dőltem hátra a Mc Donald’s egyik eldugott kis sarkában.

- Dehogynem. Már csak egy kis krumplicska. – tartotta felém.

- Neeeem, légyszi ne.

- Nah, jó. Nem küzdök veled tovább.

- Te akarsz felhizlalni. – felháborodva.

- Pontosan.

- Mikor kell visszamennünk?

- Még van… - pillantott az órájára. – 10 percünk.

- Oh… - szuggeráltam a telefonom.

- Nem fog felhívni, ne reménykedj.

- Szemét vagy. – csaptam meg a karját.

- Csak realista. És tudom, hogy az ilyen Billféle menő gyerekek nem érnek rá. – némi gúny volt a hangjába.

- Nem ismered, ne ítélkezz.

- Nem is akarom megismerni, elég hogy tudom, mennyi szenvedést okoz neked.

- Matt, ne kezdjük megint. – sóhajtva néztem rá.

- Eltudnám veled feledtetni.

- Szeretem őt.

- Majd nem fogod. Csak…egy esélyt adj, hogy megmutassam, mellettem boldog lehetsz. – hajolt közelebb és mélyen a szemembe nézett.

- Én…nem. Nem tudom.

- Nagyon kedvellek. Beléd tudnék szeretni.

- Ne mondj ilyet. – néztem el róla, mert túlságosan zavarba jöttem.

- Én csak féltékeny vagyok rá. Szereted, ő meg tudomást sem vesz rólad.

- Ha féltékenyek vagyunk valakire, tudnunk kell, hogy ez valójában nem szeretet. Ilyenkor csupán egyfajta játékot játszunk, a szeretet álcája mögé rejtjük a szexet. A szeretet ilyenkor csupán üres szó, a valóság pedig maga a szex.

- Jól van már, pszicholány ne magyarázd ezt túl. Igaz, hogy gondoltam már szexre veled, de nem az a legfontosabb.

- Figyelj, átgondolom, oké? – sóhajtva

- Oké. – nyomott egy puszit az arcomra.

- Végre. Azt hittem már sosem szabadulsz el. – zárt karjaiba Bill, amint kiléptem a kávézóból.

- Bocsi, sokan voltak.

- Nem baj. De most menjünk. –fogta meg a kezem és húzni kezdett maga után.

- Hova?

- Tomékkal bowlingozni.  És… beszélnünk is kell egy fontos dologról. - tette hozzá halkan

12. Miénk az éjszaka

Nagyjából ötven százalékban a genetika dönti el, hogy ki képes a boldogságra. Ez sok embernek rossz hír. Jó hír viszont, hogy a maradék negyven-ötven százalék befolyásolható. Hogy mivel? Négy teljesen egyszerű dologgal. Jó cselekedettel (legyen az akármilyen apró), az emberi kapcsolatok ápolásával, konkrét célok kitűzésével és testmozgással. Azt hiszem, száz százalékosan boldog vagyok. Jó cselekedet: örökbe fogadtam egy kiskutyát. Emberi kapcsolat: a munkahelyemen új barátságokat kötöttem. Konkrét cél: csak a pillanatnak fogok élni. Testmozgás: minden reggel futok munka előtt. Miért is teszem ezeket? Talán mert jól érzem magam tőlük, és segít elfelejteni pár dolgot/gondot.

- Hazakísérlek. – szedte le kötényét a derekáról Matt a műszak végén. Már javában elmúlt éjfél és csak ketten voltunk a kávéházban.

- Igazán nem szükséges. 10 percnyi séta alatt hazaérek.

- Nemleges választ nem akarok hallani. Szerinted hagyom, hogy egy ilyen gyönyörű lány egyedül és védtelenül mászkáljon az éjszaka közepén?

- Túlzol. – mosolyodtam el.

- Te meg naív vagy. – vette a kezébe a kulcsot és amint felvettem a boleróm már tolt is előre, hogy ő bezárhasson.

- Lehetetlen eset vagy. – ráztam meg a fejem mikor már egymás mellett lépkedtünk.

- Így szeretsz. – karolt át.

- Max. kedvellek. – néztem rá felhúzott szemöldökkel.

- Jah... persze persze. Az a Bill gyerek lopta el a szíved, mindig elfelejtem…

Nos igen…Matt tud róla. Valahogy benne megbízom. Eleinte kissé bizonytalan és távolságtartó voltam vele, de amint leültünk beszélgetni ráébredtem, hogy ő milyen srác. Barátok vagyunk, azt hiszem.

- Most nem akarok róla beszélni. Két napja keresem és nem képes visszahívni.

- Biztos valami dolga van.

- Te az én oldalamon állsz, oké? – böktem meg az oldalát.

- Auh…oké, csak ezt ne csináld többet. – nevetett fel.

- Mit, ezt? – gonosz vigyorral kezdtem bökdösni az oldalát.

- Neee, hey, okéé…elég lesz. – tolt el gyorsan.

- Szia Emma! – köszönt rám hangosan valaki. Ekkor tűnt fel, hogy már a házunk előtt vagyunk és a hang tulajdonosan Bill.

- Oh… szia. – máris apró mosollyá alakult a vigyorom és csak álltam, mint egy szobor.

- Nem akarsz bemutatni? – kérdezte és a hangja furcsán csengett. Ha nem tudnám h ki ő és mit érez, azt mondanám, féltékeny.

- Jajj, dehogynem. Szóval Matt, ő Bill. Bill ő itt Matt, már meséltem róla. –hadartam el, közben a fiúk kezet fogtak egymás szemébe nézve. Már most láttam, hogy nem lesznek legjobb barátok.

- És Bill… miért is vagy itt ilyen későn? – tereltem

- Mert délutántól folyamatosan hívlak és ki vagy kapcsolva.

- Biztos lemerültem. – vontam meg a vállam.

- Ezt csak így mondod? Tudod te mennyire aggódtam? – háborodott fel

- És te tudod h mennyire szarul esett h 2 napja leszarsz?

- Na jó, én asszem megyek, beszéljétek meg. – mondta Matt és egy lágy puszit nyomott az arcomra. – Bill, örültem. – biccentett és elindult.

- Nem leszarlak, csak nem volt időm. – kezdett magyarázkodásba Bill.

- Jaaah, az úgy más. – gúnyosan. – Akkor most nekem sincs időm. – indultam befelé.

- Ne már Emma. Hiányzol. – szólt utánam.

- Ez az elmúlt 2 napban nem jutott az eszedbe? – fordultam újra felé

- Meddig fogod még emlegetni?

- Elég sokáig. – mosolyodtam el halványan és felé nyújtottam a kezem. – Ha nappal nem is lehetünk együtt… az éjszaka a miénk.

- Imádlak. – nagy mosoly ült ki az arcára és megfogta a kezem majd halkan belopóztunk, nehogy Julia felébredjen.

- Amúgy… mi ez a puszi osztás meg ölelkezés a golyófejűvel? – tette fel kérdését már az ágyban fekve. Fejem a mellkasán pihent, hallgatva szívverését, kezeimmel pedig vékony derekát öleltem át.

- Hey, nem is golyófejű. Van neve. És csak puszi. Tudod, mint a barátok.

- Elég hamar barátok lettetek, nem gondolod?

- 1 hónap az sok idő. És minden nap együtt vagyunk szinte.

- Aha… csak szerintem ő nem barátként tekint rád.

- Jaahj Bill, ne bonyolítsd túl.

- Csak vak vagy és nem veszed észre.

- Na jó, inkább maradj csendben és örülj h megbocsájtottam a szörnyű cselekedeted miatt. – nevettem és az oldalát cirógattam.

- Igenis. – vigyorodott el.

- Szeretlek Billy.

- Én is kislány. De ha még egyszer Billynek hívsz, halálra csikizlek. – puszilta meg a homlokom.

- Billy.

- Majd legközelebb, most fáradt vagyok. – beszélt már csukott szemmel.

- Csak lusta…

- Jó éjt hercegnő. – ölelt szorosan.

Sok ember üldözi a boldogságot, mert úgy vélik, hogy nekik kell utolérniük. Ilyenkor mintha szemellenző lenne rajtuk, csak rohannak és rohannak. Pedig a boldogság valójában utánuk fut, és nem tudja beérni őket, mert annyira gyorsan szaladnak a boldogság után.

11. A munkahely

- Tom, én félek. – járkáltam fel s alá a szobámban miközben egy fehér toppot ügyeskedtem magamra.

- Mitől? Ez csak egy munka. Tök jó leszel, nyugodj meg.

- Jó, tudom. De félek, hogy béna leszek, hogy elrontok valamit, hogy nem fogadnak majd el a többiek.

- Baba, te nem lehetsz rossz. – mosolyogva kelt fel az ágyamról és elém lépve megpuszilta a homlokom. – Mehetünk?

- Ühüm. – sóhajtva bólintottam, felkaptam a táskám és Tom elvitt a kávéházba, ahol első munkanapom fogom tölteni. Mély levegőt vettem és beléptem az ajtón. Rögtön megcsapott a frissen főzött kávé finom illata. A hely maga, varázslatos és hangulatos volt. Ha az ember belépett, máris jó és biztonságos érzés töltötte el. De lehet, csak én vagyok elfogult.

- Szia. Biztosan te vagy Emma. Én Sarah vagyok. – ölelt meg egy hosszú fekete hajú lány. Kissé meglepődtem, de ő szóhoz sem hagyott jutni. – A főnök mondta, hogy ma új lány érkezik. Annyira örülök neked, most én vagyok itt az egyetlen lány, és végre nem csak engem fognak szívatni a srácok. Gyere, megmutatok mindent. – fogta a kezem és már húzott is maga után.

- Te mindig ennyit beszélsz? – kérdeztem mosolyogva.

- Oh, ne haragudj. Rossz szokásom. – álltunk meg a pult mögött.

- Nem baj, aranyos, ahogy magyarázol.

- Akkor jó, nem akarlak egyből elijeszteni. Szóval, nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy elmondjam, mi folyik itt… – kezdett hosszú magyarázásba. Minden elmondott a kávéházról, amit tudnom kellene. Mit hova kell tenni. Meddig tart a munkaidő. Milyen a kiszolgálás. De én kb. a 10. perctől már nem tudtam rá figyelni, mert megpillantottam egy srácot, aki nem is tudom miért, de megfogott. Ő is itt dolgozhatott, hisz a derekára kötött kötényen a kávéház emblémája szerepelt. Barna haja kissé a szemébe lógott, és gyönyörű kék szemei voltak. Mosolyogva tett egy nő elé egy szelet süteményt, majd rám pillantott. Egyenesen a szemembe, amitől rögtön elkaptam a tekintetem róla.

-… szóval ennyi lenne. – fejezte be mondanivalóját Sarah.

- Öhm oké. – bólintottam miközben a kezembe nyomta a kötényt, ami ugyanolyan volt, mint amit a srác viselt.

- A raktárba lerakhatod a táskád és…

- Figyelj Sarah…- szakítottam félbe. – Az a srác is itt dolgozik? – böktem fejemmel alig láthatóan a felünk közeledő srác elé.

- Igen, ő Matt. Vicces és kedves, de néha tud szemétkedni, vigyázz vele. – kacsintott.

- Jó reggelt a szép hölgyeknek. – ért oda elénk. Én nem mertem a szemébe nézni, de éreztem, hogy engem néz.

- Matt, ő Emma. Emma, ő itt Matt. – vette a kezébe az irányítást Sarah és be is mutatott minket.

- Szia. – mosolyogva hajolt hozzám és 2 puszit adott. Úgy látszik, itt eléggé közvetlen egymással mindenki. – Remélem bírod a strapát, mert itt aztán kell hajtani.

- Próbálkozom majd. – néztem a szemébe és elmosolyodtam.

- Helyes, de… - mondatát nem tudta folytatni, mert egy vendég jelezte, hogy fizetne, így el is sietett.

- Tetszel neki. – állapította ezt meg Sarah. De úgy, mintha csak azt mondta volna: Süt a nap.

- Mi… én? De…dehogy. – zavartan tűrtem fülem mögé a hajam.

- Dehogynem. Figyelj, 2 éve ismerem őt. Vagy…van valakid?

- Hát, nem. Nincs… nincs barátom.

- Akkor meg lazíts, és álljunk neki dolgozni, gyere. – mentünk a raktár felé, miközben megcsörrent a telefonom.

- Háló? – kaptam fel.

- Szia Tökmag. Mi újság? Milyen a munka? – sorolta kérdéseit Bill.

- Hát eddig jó. Megtudtam mindent a helyről és most fogok kezdeni. Próbálok nem bénázni.

- És a munkatársak jó fejek?

- Izéé, persze…jók, aham.

- Szerintem ez a válasz kis magyarázatot követel.

- Majd mesélek délután, de most le kell tennem.

- Rendben. Érezd jól magad, baba.

- Szia. – tettem le, és felakasztottam a táskám a fogasra.

- Méghogy nem vagy szerelmes. Kislány, te kivirultál az előbb.

- Nem azt mondtam, hogy nem vagyok szerelmes. Csak, hogy nincs pasim. – nyújtottam rá játékosan a nyelvem.

- Szerintem mi megleszünk.

- Én is így érzem. – mosolyogva.

10. Újabb csalódások

2 éve izgultam utoljára ennyire. 2 éve éreztem a szívem a torkomban dobogni. 2 éve táncoltam. Ahogy kiléptem a hatalmas színpadra a reflektorfények mind rám irányultak és megszólalt egy lágy dallam. A testem öntudatlanul mozgott, a lábaim kecsesen emelkedtek a magasba, ahogy évekkel ezelőtt. A agyam viszont azon járt, hogy miért nem látom édesapám büszke mosolyát a nézők között. Annyira utálom ezt a helyzetet, de megcsinálom. Csak édesapám tudta, hogy ez az egész mit jelent nekem. Hogy mi is a valóság. Hogy mit rejtek magamban. És a valóság nemcsak az, amit a szem lát, és nemcsak az, amit a fül hall és a kéz meg tud fogni, hanem az is, ami rejtve marad a szem és a tapogató ujjak elől, és csak annak fedi fel magát néha, egy-egy pillanatra, aki a lelki szemével keresi, aki belülről tud figyelni és hallani, és képes a gondolataival tapintani.

A tömeg állva tapsolt a produkcióm végén. Meghajoltam és könnyeimmel küszködve siettem le a színpadról az öltözőbe. Pár percen belül egy halk kopogás után belépett Bill mosolyogva.

- Egyszerűen fantasztikus voltál. – lépett mögém, miközben én egy széken ültem egy hatalmas tükör elől és próbáltam megszabadulni a borzalmasan erős sminkemtől.

- Nincs szükségem az ilyen könyörületes szavakra. Nem szívesen csináltam, kizárólag a gyerekekért.

- Ezek nem sajnáló szavak. Komolyan gondolom, hogy csodálatos voltál a színpadon. Nem értem miért nem folytatod, hisz ez az életed.

- Nem! – emeltem fel a hangom és felpattantam majd felé fordultam. – Nekem már nincs életem! A szüleimet elvesztettem, egy csődtömeg vagyok, nem akarok semmit. Bill, nem akarom… - sírtam el magam.

- Cshss… - csitított miközben lágyan átölelt. – Minden rendben lesz. Itt vagyunk veled hallod? Nem vagy egyedül. - puszilta meg a homlokom.

- Ne hagyj egyedül, kérek. Nem bírom már. – szipogva bújtam hozzá.

- Nem hagylak egyedül. Mindig számíthatsz rám.

- Annyira szeretlek.

- Én is kislány, és is szeretlek.

- Szóval te tudsz főzni. – mosolyogva nézte Dorothy ahogy hercege sürög, forog a konyhában.

- Hát, ez így nem teljesen igaz. Spagettit tudok istenien csinálni.

- Majd meglátjuk. Örülök, hogy tudtunk azért találkozni, már hiányoztál.

- Te is cica. – nézett a lányra Tom.

- Mikor volt utoljára barátnőd?

- Hát… mióta van a banda egy barátnőm volt. De a kapcsolatunk is csak 2 hétig tartott. Inkább az volt a jó, hogy mikor rám jött a kangörcs ő mindig a rendelkezésemre állt. Csak nem viselte jól, hogy más lányokkal vagyok fényképen, néha puszilgatnak, hasonlók.

- Idegen lányok puszilgatnak?

- A puszi az még semmi, egy fanatikus rajongó nagyon messzire el tud menni.

- Ez azért durva. Mármint tudom, hogy minden szakmának vannak hátulütői.

- Meg lehet azért szokni. És neked pasik?

- Volt már egy-kettő, de nem volt hosszú távú. Mind csak lefektetni akart.

- Tudod milyenek a pasik.

- Tom, tudom, hogy te is csak azt akartad. – húzta fel a szemöldökét szemrehányóan Dorothy.

- Igen, de most már nem csak arra kellesz. – lépett a lány elé és lágy csókot helyezett el az ajkain.

- Tessék. – adott a kezembe egy forró bögre teát Bill, majd mellém ült. Csak a Hold fénye világította meg az utcákat, mi pedig a tetőn csodáltuk a csillagos eget.

- Szóltam Juliának, hogy ma itt alszol. – karolta át a vállam.

- De biztos nem baj? Nem akarom, hogy a barátnőd megtudta és féltékeny legyen.

- Már nem lehet az. Szakított velem tegnap este. Küldött egy sms-t, hogy nem szeretné folytatni.

- Oh, Bill. Annyira sajnálom. Tudom, hogy mennyire szeretted. – akármennyire is el akartam távolítani a csajt Bill mellől, most sajnálom. Örülnöm kellene, de nem tudok, hisz a szerelmem csalódott.

- Kiheverem valahogy.

Vannak emberek, akiket nem lehet elfelejteni. Akik hagynak a lelkünkben egy fájó lenyomatot. Tátongó sebet, aminek a sajgását elnyomhatja ugyan az élet további folyása, a nevetés, a virágillat, a napfény, a finom ételek, a kedves emberek, akik körülvesznek. De mélyen, a lélekben az a seb sosem forr be. Sosem.

9. Az ajánlat

Sietősen szedtem a lábaimat, holott féltem. A szívem a torkomban dobogott, mintha ki akarna törni onnan. Féltem, hogy mi fog történni. Emlékszik-e a történtekre? Egyenesen a szemembe mondja majd, hogy ezennel vége a gyerekkorunktól tartó barátságnak? Az életemben mindig is voltak jó emberek... és olyanok, akik szeretnek. De ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy megbízhatok bennük, vagy, hogy mindent elmondhatok nekik. Nekem csak az ikrek vannak, ők azok akikben mindig megbízhatok. Ha elveszíteném őket, talán már nem lenne kedvem élni sem.

Remegő kézzel nyitottam ki a bejárati ajtót.

- Kicsim, Bill fent vár a szobádban. – mondta Julia amint beléptem.

- Oké, köszi. – motyogtam, majd siettem is fel, meg sem hallottam, hogy mit kiabált utánam a keresztanyám, máris feltéptem a szobám ajtaját és megláttam az ágyamon csücsülő Billt.

- Szia. – köszöntem halkan és leültem mellé, megtartva egy kis távolságot.

- Na mi az, már puszit sem kapok? – mosolyogva kapta el a karom és pillanatok alatt az ölébe találtam magam. Most akkor mi is van? Nem emlékszik rá, ezek szerint. Ha tudná, hogy mit tettünk nem így viselkedne. Viszont nekem is vissza kell térnem magamhoz, nem lehetek távolságtartó, még észrevenné, hogy valami bajom van és kezdhetnék felesleges magyarázkodásokba.

- De, csak annyira siettem haza, hogy elfelejtettem még ezt is. – halvány mosollyal egy lágy puszit helyeztem el az arcán.

- Ohh, szóval így hiányoztam?

- Nem, csak mondta Tom, hogy vársz.

- Chh… méghogy nem hiányoztam. Ne hazudj, ismerlek már. – húzta fel a szemöldökét

- Nem hazudok

- Persze. Megfog nőni az amúgy is nagy orrod. – gonosz vigyor jelent meg az arcán.

- Tessék? Nem is nagy az orrom.

- Dehogynem. Ez a legnagyobb orr amit valaha is láttam…

- Akkor kapd be. – durcásan másztam ki az öléből és a párnáim közé vetettem magam.

-… és a legszebb is egyben. – tette hozzá mosolyogva és fölém mászott.

Már megint édes. Istenem, direkt játszik velem? Tudja egyáltalán, hogy ő a leggyönyörűbb ember a világon?

- Most meg te hazudsz. – néztem a szemébe. Két kezével a fejem mellett támaszkodott és így nézett le rám.

- És mit érdemel aki hazudik?

- Büntetést. – vigyorogva gyűrtem magam alá hirtelen és eszeveszett csikizésbe kezdtem.

A lány boldog mosollyal bújt afrofonatos hercege ölelő karjai közé és nézte a naplementét.

- Nem hittem, hogy te ilyen romantikus is tudsz lenni.

- Hidd el, én sem. Ha 2 héttel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy egy lánnyal naplementét fogok nézni, talán a képébe röhögök. De ez most más.

- Miért?

- Nem tudom, te nem vagy olyan, mint a többi lány. Te különleges vagy. – mosolyogva nyomott egy puszit Tom a szőkeség homlokára.

- Miért?

- Mert ha rád nézek nem egy átlagos lányt látok, hanem egy angyalt.

- Miért? – húzódott huncut mosolyra Dorothy szája.

- Direkt húzod az agyam?

- Ühüm. – a lány nevetése csengő bongó patakhoz hasonlító volt.

- Na, megállj csak. – vigyorogva emelte fel Dorothy állát Tom, és egy lágy csókot helyezett el száraz ajkain.

Sóhajtva foglaltam helyet Julia mellett, aki egy ”Hogyan legyünk jó szakácsok?” című számomra unalmas könyvet olvasott.

- Na, mi volt ez a nagy sóhaj? – nézett rám.

- Csak tanácstalan vagyok. Az előbb hívtak egy táncalapítványtól. Lesz egy műsor ahol különböző produkciókkal lépnek fel tehetséges emberek, és az ebből befolyó pénzt a rákos gyerekek kapják meg.

- De te nem fogsz elmenni, ugye?

- Tudod, hogy megfogadtam, hogy nem balettozom többé.

- Akkor vissza is mondtad?

- Még nem. Gondolkozom rajta. Ha nem a beteg gyerekekről lenne szó, azonnal visszamondanám, de ez így más. – sóhajtottam

- Gondold csak át.

8. Az ismerős idegen

Mikor másnap reggel felébredtem Tom már nem volt mellettem, csak egy kis levélke a helyén, ezzel a szöveggel:

”Jó reggelt csipkerózsika!

Leléptem a randira, szurkolj nekem, hogy minden jól menjen :)

Puszi .”

Egy édes kis béna szívecske volt mellette, ami mosolyra késztetett. A második gondolatom rögtön a csók volt. Mintha álmodtam volna az egészet. Igazából nem is tudom mi lenne a jó, ha Bill emlékezne mindenre, vagy elfelejtette volna. Mindkét lehetőségnek vannak hátulütői. Számomra a legjobb dolog volt ez, ami eddig történt velem. Annyira akarom érezni, újra és újra.

Ahogy átlépte a küszöböt Tom, meglátta amint öccse a konyapultnak dőlve egy szál boxerben iszogatja a reggeli kávéját. Látszott rajta a másnaposság és az, hogy nem aludhatott túl sokat.

- Jó reggelt! – köszönt oda Tom és ledobta a kocsi kulcsot egy kis üvegtálba.

- Jobbat. – motyogta az orra alatt a fekete és olyan nagyot sóhajtott, mintha a világ összes baja az ő vállát nehezítené.

- Látom jól vagy. Ki hozott haza?

- Gustav. És te hol voltál?

- Hazavittem Emmát aztán elaludtam nála, de most sietek, mert randim lesz egy gyönyörűséggel. – sietett volna felfelé, ám Bill megállította.

- Várj Tom…én…

- Mi? – nézett rá. – Baj van?

- Áh…nem, hagyjuk. – erőltetett mosolyt az arcára és úgy döntött magában tartja még a szívét nyomó titkot.

Az emberek általában túlzott jelentőséget tulajdonítanak a szavaknak. Rabjai annak a téveszmének, hogy a beszéd nagy eredményeket hozhat. Pedig a valóságban a szavak szükségképpen leggyöngébb pontjai minden érvelésnek. Hiszen csak homályosan közvetítik a mögöttük háborgó nagy indulatokat és vágyakat. Csak amikor a fecsegő nyelv elhallgat, akkor fülel a szív. Megint annyi érzés kavarog bennem, amit nem tudok hova tenni. Semmi mástól nem akarok megszabadulni, mint attól az érzéstől, hogy a gyengeség megfoszt a szabadságtól. Érezni vágyom, hogy a fájdalom és az öröm egyazon forrásból táplálkozik, mindkettő ugyanannak az erőnek a mozgása, és mindkettő szép és szükségszerű. Érezni akarom a fájdalmat, hogy tudom, a szerelmem más karjai közt lel boldogságot, azonban érezni akarom azt is, ahogy a boldogság forró lávaként árad szét a testemben, mert igenis boldog vagyok. Hisz tegnap olyan dolog történt velem, ami fölött nem tudok csak úgy szemet hunyni. Egy átlagembernek egy csók alig jelent valamit. Nekem… nekem a világot jelenti, mégha nem is önszántából tette Bill. És most megint itt ülök az én jól megszokott parkomban, megint csak bámulom a nyüzsgő életet élő emberek rohanó világát és gondolkozom. Ez a kedvenc időtöltésem, bármilyen furcsán is hangzik.

A hosszúra nyújtott gondolatmenetemet egy kis szőrcsomó kutya szakította meg, aki a lábamhoz futott.

- Hát te, kiskutyus? – mosolyogva vettem az ölembe és megvakargattam a füle tövét.

- Jaj, ne haragudj, mindig elszabadul. – szólalt meg egy kedves női hang mellettem.

- Semmi baj, aranyos kutya. – néztem a lányra, aki szőkésbarna hajjal és kék szemekkel rendelkezett. Szimpatikusnak tűnt.

- Leülhetek melléd? Várok valakit, de úgy tűnik, késik.

- Persze, ülj csak le. – mosolyogva figyeltem a kutyust, aki látszólag nagyon jól érezte magát a társaságomban. – Hogy hívják ezt a kis szőrcsomót?

- Bobby. Jól lehet vele pasizni, csak azért van. – nevetve adott neki valami jutalomfalat szerűséget. – Te is vársz valakit?

- Nem, én csak merengek, gondolkodom. – néztem rá

- Gyakran csinálsz ilyet?

- Szinte minden nap kijárok ide.

- Érdekes személyiségnek bizonyulsz számomra. – halvány mosoly jelent mg az arcán.

- És az jó, vagy rossz? – dőltem hátra a sűrű, zöld pázsitra.

- Jó, teljes mértékben jó. – feküdt ő is el, és mindketten szótlanul bámultuk a gyönyörű bárányfelhős kék eget.

Nem sok barátom van, és sokat vagyok egyedül, de ezzel a lánnyal kapcsolatban furcsa érzéseim voltak. Mintha már ismerném valahonnan. Nem szokásom csak úgy idegenekkel beszélgetni, de benne egyből ”megbíztam”.

- Hát ti meg mit csináltok? – takarta el fölöttünk állva a Napot Tom.

- Tom. – pattant fel a mellettem fekvő lány és 2 puszival köszöntötte.

”- Ezek ismerik egymást? – kérdeztem magamban”

- Dorothy, látom megismerkedtél Emmával. – mosolyogva nézett rám Tom miközben a lány csinos derekát karolta át.

- Te vagy Emma? – nézett rám nagy szemekkel

- Te vagy Dorothy? – álltam fel és újra végignéztem rajta.

- Milyen vicces a sors, hogy nélkülem is megismerkedtek. Pedig velem együtt mennyivel jobb lett volna. Hiszen én fényt viszek az emberek életébe. – kezdett egoista szónoklatba az afrofonatokkal rendelkező fiú.

- Jahj Tom, ne kezd el. – forgattam meg a szemem.

- Jól van, jól van. Amúgy is sietünk.

- Jó szórakozást nektek. – indultam is el a park kapuja felé

- Emma, Bill keresett, azt hiszem, már nálatok van. – kiabált utánam Tom és a szavak hallatán a szívem kihagyott egy dobbanást.

7. Az igazi csók

Csupán egy századmásodpercig habozott. Előrébb hajolt és rátapasztotta a száját a számra. Kikapcsolódott az egész világ, eltűnt a hold, az ég, felszívódtak az utcák is a semmiben. Csak ketten léteztünk a sötétségben, élve, létezve, elevenen. Hihetetlen, hogy az egyik percben még nyugodtan ültünk egymás mellett, a másikban meg... már egymás karjaiban hevertünk. És csókolóztunk. Mint aki még sosem csinált ilyet. Nem is: mint akik régen sűrűn és élvezettel csókolóztak, de azután megfosztották őket ettől. Majd hirtelen újból egymásra találtak, és rájöttek, milyen jó az. A világon a legjobb. Úgyhogy újrakezdték. Alaposan.

Nem tudtam gondolkozni, de nem is akartam, hisz megtörtént az, amire évek óta vártam. Megcsókolt… egyszerűen megcsókolt az az ember, akibe szerelmes vagyok. Bár részeg volt, és valószínűleg nem tudta, hogy mit tesz, de én akkor is olyan boldog voltam, mint még soha. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a felettébb kellemes érzésnek. Az a pillanat, amikor megcsókolsz valakit, körülötted minden elhomályosul. Hirtelen megszűnik minden, csak ti ketten léteztek. Rádöbbensz arra, hogy ő az, akit életed végéig csókolnod kell és csókolni akarsz. Egy pillanatig átélheted ezt a csodát. Egyszerre tudnál sírni és nevetni, mert boldog vagy, hogy végre megtaláltad, és félsz attól, hogy valaki talán elveheti tőled. Félek, hisz Bill nem az enyém, barátnője van, akit most csalt meg velem.

Ekkor lágyan eltávolodott tőlem, de csak alig pár centire és mélyen a szemembe nézett. Csillogott a szeme az alkoholtól,  és nekem furcsa módon lelkiismeret furdalásom lett.

- Miért… miért tetted ezt? - suttogtam

- Mert jól esett, és mert a legjobb barátnőm vagy. – simította meg az arcom

- De a legjobb barátok nem csókolóznak.

- Akkor mi vagyunk a kivétel. – mosolyodott el és ezzel szorongatta a szívem. El sem tudja képzelni, hogy mennyire szeretem Őt.

- Nem tu…

- Mi újság fiatalok? – huppant mellém újra a semmiből Tom, amit én egyből ki is használtam.

- Oh, Tom. Jó, hogy jössz. Haza tudnál vinni? – kérdeztem és ránéztem, miközben Bill átkarolt és egy alkoholos édes puszit nyomott az arcomra, amitől talán egy hangyányit meg is remegett a hangom.

- Hajnali 2 van, fiatal még az idő. – mosolygott.

- Ha nem viszel, tudod, hogy elmegyek egyedül és te leszel a felelős, ha valami perverz megtámad az éjszaka közepén. – néztem ártatlanul.

- Jó jó, elviszlek. – állt fel sóhajtva.

- Szia Bill. – néztem rá és megöleltem.

- Szia. – halkan és nem tudom, hogy mik járhattak a fejébe de nagyon elgondolkozhatott.

- Mi ez a szótlanság? – nézett rám Tom már a hazaúton.

- Csak furcsán érzem magam. – döntöttem sóhajtva a fejem az ablaküvegeknek. –Amúgy te hogy hogy nem ittál? – tereltem, hátha nem kérdez rá a problémámra.

- Holnap délelőtt randim lesz, és nem akarok másnaposan elmenni.

- Szóval egy lány végre elrabolta a szíved. Ő az, akivel randizgatsz, és nem adja oda magát?

- Igen, ő Dorothy. Különleges lány. – mosolyodott el.

- Gondoltam, hisz egy átlag lánnyal nem kezdenél. – forgattam meg a szemem. – Legalább 90-60-90 és szőke cicababa?

- Talán 91-60-90, szőkésbarna és nem cicababa. Nagyon szép és kihívás nekem, hogy megszerezzem.

- Szóval csak dugni akarsz.

- Részben.

- Ha nem lennél a legjobb barátom úgy nyakon vágnálak. – néztem rá felhúzott szemöldökkel

- Várj, és akkor összeveszünk és lesz békülős szex? – a jól megszokott huncut vigyor ült ki az arcára.

- Álmodj. – sóhajtottam és a ház elé értünk. – Mész is vissza vagy bejössz

- Hát, lehet Billnek szüksége lenne rám, eléggé kivan… de bemegyek. – mondta majd már szállt is ki.

- Halkan, Julia már biztos alszik. – nyitottam ki az ajtót.

- És ha valami szado-mazo estét tart?

- Persze, valószínű. Tom, te olyan hülye vagy. – nevettem

- Miért, neki is szüksége van szexre, mint mindenkinek. Neked is. Ha szeretnéd én segítek rajtad. – húzogatta a szemöldökét és megfogta a fenekem, miközben előtte mentem fel a lépcsőn.
- Chsss… ha felkelted, komolyan nyakon verlek. – suttogtam

- Mást nem akarsz verni? – kérdezte vigyorogva mikor már az ajtóm csukta be maga mögött.

- Fárasztó vagy, ugye tudod? – dőltem le az ágyra és a kezembe temettem az arcom.

- Hát hogyne tudnám. – feküdt mellém. – De te így szeretsz.

- Na, most az egyszer igazat mondtál. –vigyorogva fordultam felé.

- Nem akarod elmondani, hogy miért vagy ilyen búval baszott? – simított ki egy hajtincset a szememből.

- Hát… magam sem tudom. – nem szívesen hazudtam neki.

- Az ember nem szokott csak úgy szomorú lenni.

- Én igen. – vontam meg a vállam és hozzábújtam, mikor a hátára feküdt.

- Tudod, hogy bármit elmondhatsz nekem.

- Tudom. – dugtam az arcom a finom illatú nyakába.

- És azt tudtad, hogy az emberek nem szoktak ilyen sok ruhába aludni? – lassú mozdulattal nyúlt be a felsőm alá.

- Veszed ki onnan a kezed te perverz állat! – motyogtam már csukott szemekkel.

- Jó, próbálkozni lehet.

- Jó éjt Tom. – nyomtam egy kis puszit a nyakára.

- Hey, nem mondtam, h itt alszom.

- Akkor menj el.

- Kedves vagy, de megvárom, míg elalszol. - simogatta a hátam, és én ennek hatására lassan álomba merültem, ám még mindig a csók hatása alatt voltam. Percekkel később Tomot is meglátogatták az álommanók.

6. Alkoholos befolyásoltság alatt

A legtöbb szerelmi történet olyanokról szól, akik egymásba szeretnek. De mi van velünk, a többiekkel? Hol a mi történetünk? Azokról, akik magányosan szerelmesek. Mi vagyunk az egyoldalú vonzalmak áldozatai, mi vagyunk az elátkozott szerelmesek, a viszont nem szeretettek, a járóképes sebesültek, a fogyatékosok, akiknek nem jár remek parkolóhely. Ez járt nekem is. Mióta közölte velem Bill a ”remek” hírt, csak ez jár a fejemben, pedig már 2 hete volt. Dühöngtem, sírtam, toporzékoltam… a semmiért. Hisz én vagyok az a hülye, aki nem képes elmondani neki, hogy szereti. De mégis az volt a dologban a szomorú, hogy valójában kedvel engem, de évek óta csak barátként kedvelt. Őszintén és mélyen törődtünk a másikkal. Most meg itt állok dühöngő hormonok áldozataként, és valósággal belerokkanok a vágyba, hogy védelmezzem. Csak még jobban eltávolítana tőle minden, amit azért tehetnék, hogy közelebb kerüljek hozzá.

Így történt ez egy szombat este is, mikor egy buli keretében ünnepeltük meg David szülinapját. Igazából nem sok kedvem volt hozzá, de Tom nem hagyott békén, így elmentem. Annyira szívesen elmondanám neki az érzéseimet, hogy tudjon segíteni rajtam. Nagyon féltem, hisz akkor este láttam először Bill barátnőjét. Ott mutatta be. Ha nem utálnám a lányt, azt mondanám, hogy szép. De így… ronda, cicababa, nyávogós. 100 meg 100 indokot találnék, amiért nem illik Billhez.

Épp egy pohár pezsgőt iszogattam magányosan mikor ’szerelmem’ úgy döntött illő nekem is bemutatni újdonsült barátnőjét. A gyomrom ökölnyire szorult össze rögtön.

- Emma, be szeretném mutatni a barátnőmet, ő itt Leah. Kicsim, ő itt a legjobb barátnőm, Emma. – beszélt csillogó szemekkel, miközben a lány kezét szorongatta.

- Szia. – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra…hát nem nagyon jött össze. Leah csak intett egyet, ebből is látszott, hogy ő sem kedvelt meg első látásra.

Ekkor valami csodálatos módon jött Tom és ”elrabolt” arra hivatkozva, hogy valami nagyon fontosat kell mondania. Láttam Bill arcán, hogy kétségek merültek fel benne.

- Na mi az a nagyon fontos? – ültem le vele az erkélyen elhelyezett kis puffokra.

- Semmi, csak láttam az arcodon, hogy nem vagy túl lelkes Leahval kapcsolatban. – közben ő rágyújtott.

- Miért lennék? Miatta nem foglalkozik velem Bill. Szó szerint leszar. – morcosan vettem ki a kezéből az égő nikotin rudat és jó mélyen beleszívtam.

- Tudod, hogy fontos vagy neki, de ez egy ilyen időszak. El kell fogadnod.

- És ha nem akarom elfogadni?

- Nincs nagyon más választásod.

- Elegem van. – sóhajtottam és a gyönyörűen kivilágított város fényeit néztem.

- Elhiszem, de kibírod. Segítek. – kulcsolta össze a kezeinket mosolyogva.

- Köszönöm. –döntöttem a vállára a fejem majd mivel alig 20 centire ültünk egymástól, hozzá tudtam bújni.

- Jobban lennél, ha smárolnánk? – huncut mosolyra húzta ajkait.

- Hm…talán igen. – néztem mélyen a szemébe.

- Komolyan? – látszott rajta az őszinte meglepődés.

- Aham, komolyan. – bólintottam és közeledtem felé, mire ő is megindult. 2 centire az ajkától megálltam. – Mondták már neked, hogy hülye szexista állat vagy?

- Párszor… - mondta és épp lekapott volna, mikor elhúzódtam.

- Úgy bírom, hogy mindig beveszed, hogy smárolnék veled. – vigyorogva –Amúgy is barátnőd van.

- Dehogy van. Csak néha járunk össze.

- Szexelni?

- Nem, nem adja könnyen magát.

- Mert okos és tudja, hogy csak a farkad után mész.

- Gonosz vagy… - húzta össze a szemöldökét és újabb cigit vett elő.

- Te meg meg fogsz halni 40 évesen, ha így folytatod. – vettem el tőle a cigit.

- Dehogy.

- De akkor megyek veled.

- Hülye vagy.

- Így szeretsz. – pislogtam angyalian mosolyogva.

- Jahj… ezek a mai fiatalok. – rázta meg a fejét
Felnevettem, majd tovább folytattuk ezt a felettébb ”okos” párbeszédet. Azt sem tudom meddig voltunk ott kint, de jó sokáig lehettünk. Ezt a következtetést pedig nem másból vontam le, minthogy egy jócskán ittas állapotban lévő Bill huppant mellénk.

- Hupp… sziasztok. – karolt át. Büdös alkoholszaga volt.

- Öcsi, mennyit ittál? – vigyorodott el Tom olyan ’ezazénöcsém’ mosollyal.

- Csak egy …kicsit, megünnepeltem mindenkivel David szülinapját. – nehezen szedte össze a mondatait.

- Hát, veszem észre, de… - ekkor megcsörrent a telefonra és magunkra is hagyott minket Billel, aminek nem nagyon örültem, hisz tudtam milyen Bill ittasan. Kiszámíthatatlan.

- Mi az kicsikém? Miért búslakodsz? – bújt a nyakamba.

- Nem szomorkodom. – toltam kissé el.

- Látom rajtad. Tudod, hogy nekem elmondhatod. – adott egy alkoholos nagy puszit az arcomra, amitől muszáj volt elmosolyodnom.

- Hiányzol… - mondtam és a szemébe néztem.

- De hát itt vagyok. – nézett értetlenül.

- Mindegy Bill, hagyjuk.

- Mond el, hogy mit gondolsz…

- Hát jó, most elmondhatom, hisz holnap semmire nem fogsz emlékezni, de legalább egyszer a szemedbe akarom mondani, hogy ...szeretem, ahogy megcsillan a hajad a fényben, szeretem, ahogy mosolyogsz, amikor épp nem bujkálsz, vagy nem pózolsz senkinek. Szeretem a nevetésed, szeretem, ahogy megtelik csobogó bánattal a hangod, mint a nyári eső. Szeretem a szemeidet, a boldogtalanságodat. Szeretlek. – végig a szemébe néztem. Ám ekkor egy olyan dolgot tett amire életemben nem számítottam volna…

5. Mikor a szív apró darabokra törik...

- Igen, és óriási volt. Hatalmas nagy terem, tele volt gitárokkal az egész.

- Aha. – unottan bámultam a padlót.

- Megvettünk 2 fantasztikust, majd kipróbálhatod.

- Aha.

- Nem is értem miért nem jöttél velünk…

- Jah.

- Mert a gitárok között volt egy nagy aligátor is. – mondott Tom sületlenséget, hisz rájött, hogy egyáltalán nem figyelek a mondandójára.

- Aha… mi? Egy aligátor?- néztem végre rá.

- Jó, hogy leesett, hogy neked beszélek. Már vagy 5 perce. – ült le mellém az ágyamra sóhajtva.

- Bocsi, elgondolkodtam. – hajtottam a vállára a fejem, mikor átkarolt.

- Min? Valami baj van? – simított ki egy barna hajtincset a szemem elől.

- Hát, nem tudom. Billel elvileg filmeznénk. De 1 órája felhívott, hogy nem ér rá, mert találkozott valakivel és ott kell maradnia. Ezt a filmezést már 2 hete tervezzük, mert mióta stúdióztok, kb. fél órát sem szán rám, mert olyan fáradt. Persze ezt megértem, csak rosszul esik és csalódott vagyok kicsit. – sóhajtottam hatalmasat

- Kislány, tudod, hogy milyen Bill. Most nem ér rá, de később biztos kárpótolja ezt. – vigasztalt szavaival az afrofonatos herceg.

- Tudom, de…

Ekkor nyitódott az ajtó, és Bill úgy lépett be rajta, mint egy angyal. Egy fekete angyal. Mint mindig, most is letaglózott a szépségével és édes mosolyával.

- Sziasztok. Bocsi a késésért, van ám megfelelő magyarázatom. – dobta mellém magát és egy puszit nyomott az orcámra.

- Hát nagyon remélem. – kezdtem szokásos durcázásomba.

- Na, jó, én magatokra hagylak titeket. Jó filmezést. – lépett le Tom. Számomra túl gyorsan, talán ő is érezte, hogy most Billre van szükségem, csakis rá.

- Na, várom a magyarázatot, aztán filmezzünk. – ültem fel, apró mosollyal az arcomon, és gyönyörű szemeibe néztem.

- Képzeld, találkoztam valakivel. – mesélte csillogó szemekkel.

- Aha, ezt mondtad. Nem tudom minek kell ilyenkor is üzletelni, én komolyan egyszer odamegyek és el…

- Nem Emma, nem üzlet volt. – szakított félbe. – Egy lánnyal találkoztam.

Egy egészen rövid pillanatig fel sem fogtam, hogy mit mondott. Egy lánnyal? Egy LÁNNYAL?

- Tessék? De hol…és mikor? Miért? – tettem fel buta kérdéseimet, amik eszembe jutottak és kissé kétségbeesetten vártam valami olyan választ, ami nem fáj a szívemnek.

- Egy kávézóban. Ma délután és mert elhagyta a pénztárcáját, én megtaláltam, visszaadtam aztán a kávézóban maradtunk és beszélgettünk. Emma, el sem hiszed mit érzek…olyan, mintha valami új lépett volna az életembe. Ő…ő más. Ő csodás lány. – kezdett áradozásba, miközben a szívem kis darabokra tört. Nyomok után kutatattam az emlékezetem szűrőjén át, megpróbáltam visszaidézni a pillanatot, amikor a dolgok kezdtek elromlani. Hol volt az a pont, amikor a szél feltámadt odakint, leveleket kavart könnyedén, megjelentek azok a kis kellemetlen fuvallatok, amelyek szoknyákat libbentenek föl, és kalapokat kapnak le fejekről? Az a pont, ahol egy filmben szélcsengők kezdenek hátborzongatóan csilingelni, boltok céltáblái nyikorognak és himbálóznak, kutyák vonyítanak nyugtalanul, és az idősebb és bölcsebb városi népek gyanakodva néznek fel az égre? Mert az mérhetetlenül bosszantó a dologban, hogy semmi szokatlant nem vettem észre. Nem voltak áruló nyomok, nem voltak figyelmeztető jelek. Nem vettem észre, hogy Billnek egy nőre van szüksége. Aki nem én vagyok. Határozottan nem én.

Igazából nem is tudom mit éreztem. Csalódottságot? Igen. Szomorúságot? Igen. Féltékenységet? Talán. Egy dolgot tudtam biztosan. Sírni akarok, ordítani és elmondani neki, hogy szeretem Őt, hogy meghalnék érte és, hogy kell nekem.

- Nem mondasz semmit? – kérdezte, mikor látta, hogy semmi hozzáfűznivalóm nincs és a takaróm bámulom mereven.

- Nem tudom. Én…tök jó, ez…tök jó. – mosolyodtam el erőltetetten.

- Örülök, ha te is így látod. Holnap is találkozunk és…

- Elmegyek a mosdóba. Indítsd el addig a filmet. – mondtam és siettem is ki. Amint bezárkóztam a wc-be, zokogásba kezdtem. Azt akartam, hogy álom legyen. Nem tudom mennyi ideig voltam ott bent de nem akartam mást, csak felejteni. Néha úgy éreztem, sikerült, aztán mégis egyre-másra tértek vissza a részletek, mint a víz felszínén felbukkanó fadarabok, amelyek jelzik, hogy odalent egy hajóroncs hever. Egy rózsaszín felső, egy versike a nevemmel, az érzés, hogy valaki a nyakamra teszi a kezét. Mert ez történik, amikor megpróbálsz elmenekülni a múlt elől: nemcsak, hogy felzárkózik, de le is hagy. Eltakarja a jövőt, a tájat, magát az eget, míg nem marad más út, csak az, amelyik keresztülvezet rajta, az egyetlen, amelyen valaha hazajuthatsz.