10. Újabb csalódások

2 éve izgultam utoljára ennyire. 2 éve éreztem a szívem a torkomban dobogni. 2 éve táncoltam. Ahogy kiléptem a hatalmas színpadra a reflektorfények mind rám irányultak és megszólalt egy lágy dallam. A testem öntudatlanul mozgott, a lábaim kecsesen emelkedtek a magasba, ahogy évekkel ezelőtt. A agyam viszont azon járt, hogy miért nem látom édesapám büszke mosolyát a nézők között. Annyira utálom ezt a helyzetet, de megcsinálom. Csak édesapám tudta, hogy ez az egész mit jelent nekem. Hogy mi is a valóság. Hogy mit rejtek magamban. És a valóság nemcsak az, amit a szem lát, és nemcsak az, amit a fül hall és a kéz meg tud fogni, hanem az is, ami rejtve marad a szem és a tapogató ujjak elől, és csak annak fedi fel magát néha, egy-egy pillanatra, aki a lelki szemével keresi, aki belülről tud figyelni és hallani, és képes a gondolataival tapintani.

A tömeg állva tapsolt a produkcióm végén. Meghajoltam és könnyeimmel küszködve siettem le a színpadról az öltözőbe. Pár percen belül egy halk kopogás után belépett Bill mosolyogva.

- Egyszerűen fantasztikus voltál. – lépett mögém, miközben én egy széken ültem egy hatalmas tükör elől és próbáltam megszabadulni a borzalmasan erős sminkemtől.

- Nincs szükségem az ilyen könyörületes szavakra. Nem szívesen csináltam, kizárólag a gyerekekért.

- Ezek nem sajnáló szavak. Komolyan gondolom, hogy csodálatos voltál a színpadon. Nem értem miért nem folytatod, hisz ez az életed.

- Nem! – emeltem fel a hangom és felpattantam majd felé fordultam. – Nekem már nincs életem! A szüleimet elvesztettem, egy csődtömeg vagyok, nem akarok semmit. Bill, nem akarom… - sírtam el magam.

- Cshss… - csitított miközben lágyan átölelt. – Minden rendben lesz. Itt vagyunk veled hallod? Nem vagy egyedül. - puszilta meg a homlokom.

- Ne hagyj egyedül, kérek. Nem bírom már. – szipogva bújtam hozzá.

- Nem hagylak egyedül. Mindig számíthatsz rám.

- Annyira szeretlek.

- Én is kislány, és is szeretlek.

- Szóval te tudsz főzni. – mosolyogva nézte Dorothy ahogy hercege sürög, forog a konyhában.

- Hát, ez így nem teljesen igaz. Spagettit tudok istenien csinálni.

- Majd meglátjuk. Örülök, hogy tudtunk azért találkozni, már hiányoztál.

- Te is cica. – nézett a lányra Tom.

- Mikor volt utoljára barátnőd?

- Hát… mióta van a banda egy barátnőm volt. De a kapcsolatunk is csak 2 hétig tartott. Inkább az volt a jó, hogy mikor rám jött a kangörcs ő mindig a rendelkezésemre állt. Csak nem viselte jól, hogy más lányokkal vagyok fényképen, néha puszilgatnak, hasonlók.

- Idegen lányok puszilgatnak?

- A puszi az még semmi, egy fanatikus rajongó nagyon messzire el tud menni.

- Ez azért durva. Mármint tudom, hogy minden szakmának vannak hátulütői.

- Meg lehet azért szokni. És neked pasik?

- Volt már egy-kettő, de nem volt hosszú távú. Mind csak lefektetni akart.

- Tudod milyenek a pasik.

- Tom, tudom, hogy te is csak azt akartad. – húzta fel a szemöldökét szemrehányóan Dorothy.

- Igen, de most már nem csak arra kellesz. – lépett a lány elé és lágy csókot helyezett el az ajkain.

- Tessék. – adott a kezembe egy forró bögre teát Bill, majd mellém ült. Csak a Hold fénye világította meg az utcákat, mi pedig a tetőn csodáltuk a csillagos eget.

- Szóltam Juliának, hogy ma itt alszol. – karolta át a vállam.

- De biztos nem baj? Nem akarom, hogy a barátnőd megtudta és féltékeny legyen.

- Már nem lehet az. Szakított velem tegnap este. Küldött egy sms-t, hogy nem szeretné folytatni.

- Oh, Bill. Annyira sajnálom. Tudom, hogy mennyire szeretted. – akármennyire is el akartam távolítani a csajt Bill mellől, most sajnálom. Örülnöm kellene, de nem tudok, hisz a szerelmem csalódott.

- Kiheverem valahogy.

Vannak emberek, akiket nem lehet elfelejteni. Akik hagynak a lelkünkben egy fájó lenyomatot. Tátongó sebet, aminek a sajgását elnyomhatja ugyan az élet további folyása, a nevetés, a virágillat, a napfény, a finom ételek, a kedves emberek, akik körülvesznek. De mélyen, a lélekben az a seb sosem forr be. Sosem.