6. Alkoholos befolyásoltság alatt

A legtöbb szerelmi történet olyanokról szól, akik egymásba szeretnek. De mi van velünk, a többiekkel? Hol a mi történetünk? Azokról, akik magányosan szerelmesek. Mi vagyunk az egyoldalú vonzalmak áldozatai, mi vagyunk az elátkozott szerelmesek, a viszont nem szeretettek, a járóképes sebesültek, a fogyatékosok, akiknek nem jár remek parkolóhely. Ez járt nekem is. Mióta közölte velem Bill a ”remek” hírt, csak ez jár a fejemben, pedig már 2 hete volt. Dühöngtem, sírtam, toporzékoltam… a semmiért. Hisz én vagyok az a hülye, aki nem képes elmondani neki, hogy szereti. De mégis az volt a dologban a szomorú, hogy valójában kedvel engem, de évek óta csak barátként kedvelt. Őszintén és mélyen törődtünk a másikkal. Most meg itt állok dühöngő hormonok áldozataként, és valósággal belerokkanok a vágyba, hogy védelmezzem. Csak még jobban eltávolítana tőle minden, amit azért tehetnék, hogy közelebb kerüljek hozzá.

Így történt ez egy szombat este is, mikor egy buli keretében ünnepeltük meg David szülinapját. Igazából nem sok kedvem volt hozzá, de Tom nem hagyott békén, így elmentem. Annyira szívesen elmondanám neki az érzéseimet, hogy tudjon segíteni rajtam. Nagyon féltem, hisz akkor este láttam először Bill barátnőjét. Ott mutatta be. Ha nem utálnám a lányt, azt mondanám, hogy szép. De így… ronda, cicababa, nyávogós. 100 meg 100 indokot találnék, amiért nem illik Billhez.

Épp egy pohár pezsgőt iszogattam magányosan mikor ’szerelmem’ úgy döntött illő nekem is bemutatni újdonsült barátnőjét. A gyomrom ökölnyire szorult össze rögtön.

- Emma, be szeretném mutatni a barátnőmet, ő itt Leah. Kicsim, ő itt a legjobb barátnőm, Emma. – beszélt csillogó szemekkel, miközben a lány kezét szorongatta.

- Szia. – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra…hát nem nagyon jött össze. Leah csak intett egyet, ebből is látszott, hogy ő sem kedvelt meg első látásra.

Ekkor valami csodálatos módon jött Tom és ”elrabolt” arra hivatkozva, hogy valami nagyon fontosat kell mondania. Láttam Bill arcán, hogy kétségek merültek fel benne.

- Na mi az a nagyon fontos? – ültem le vele az erkélyen elhelyezett kis puffokra.

- Semmi, csak láttam az arcodon, hogy nem vagy túl lelkes Leahval kapcsolatban. – közben ő rágyújtott.

- Miért lennék? Miatta nem foglalkozik velem Bill. Szó szerint leszar. – morcosan vettem ki a kezéből az égő nikotin rudat és jó mélyen beleszívtam.

- Tudod, hogy fontos vagy neki, de ez egy ilyen időszak. El kell fogadnod.

- És ha nem akarom elfogadni?

- Nincs nagyon más választásod.

- Elegem van. – sóhajtottam és a gyönyörűen kivilágított város fényeit néztem.

- Elhiszem, de kibírod. Segítek. – kulcsolta össze a kezeinket mosolyogva.

- Köszönöm. –döntöttem a vállára a fejem majd mivel alig 20 centire ültünk egymástól, hozzá tudtam bújni.

- Jobban lennél, ha smárolnánk? – huncut mosolyra húzta ajkait.

- Hm…talán igen. – néztem mélyen a szemébe.

- Komolyan? – látszott rajta az őszinte meglepődés.

- Aham, komolyan. – bólintottam és közeledtem felé, mire ő is megindult. 2 centire az ajkától megálltam. – Mondták már neked, hogy hülye szexista állat vagy?

- Párszor… - mondta és épp lekapott volna, mikor elhúzódtam.

- Úgy bírom, hogy mindig beveszed, hogy smárolnék veled. – vigyorogva –Amúgy is barátnőd van.

- Dehogy van. Csak néha járunk össze.

- Szexelni?

- Nem, nem adja könnyen magát.

- Mert okos és tudja, hogy csak a farkad után mész.

- Gonosz vagy… - húzta össze a szemöldökét és újabb cigit vett elő.

- Te meg meg fogsz halni 40 évesen, ha így folytatod. – vettem el tőle a cigit.

- Dehogy.

- De akkor megyek veled.

- Hülye vagy.

- Így szeretsz. – pislogtam angyalian mosolyogva.

- Jahj… ezek a mai fiatalok. – rázta meg a fejét
Felnevettem, majd tovább folytattuk ezt a felettébb ”okos” párbeszédet. Azt sem tudom meddig voltunk ott kint, de jó sokáig lehettünk. Ezt a következtetést pedig nem másból vontam le, minthogy egy jócskán ittas állapotban lévő Bill huppant mellénk.

- Hupp… sziasztok. – karolt át. Büdös alkoholszaga volt.

- Öcsi, mennyit ittál? – vigyorodott el Tom olyan ’ezazénöcsém’ mosollyal.

- Csak egy …kicsit, megünnepeltem mindenkivel David szülinapját. – nehezen szedte össze a mondatait.

- Hát, veszem észre, de… - ekkor megcsörrent a telefonra és magunkra is hagyott minket Billel, aminek nem nagyon örültem, hisz tudtam milyen Bill ittasan. Kiszámíthatatlan.

- Mi az kicsikém? Miért búslakodsz? – bújt a nyakamba.

- Nem szomorkodom. – toltam kissé el.

- Látom rajtad. Tudod, hogy nekem elmondhatod. – adott egy alkoholos nagy puszit az arcomra, amitől muszáj volt elmosolyodnom.

- Hiányzol… - mondtam és a szemébe néztem.

- De hát itt vagyok. – nézett értetlenül.

- Mindegy Bill, hagyjuk.

- Mond el, hogy mit gondolsz…

- Hát jó, most elmondhatom, hisz holnap semmire nem fogsz emlékezni, de legalább egyszer a szemedbe akarom mondani, hogy ...szeretem, ahogy megcsillan a hajad a fényben, szeretem, ahogy mosolyogsz, amikor épp nem bujkálsz, vagy nem pózolsz senkinek. Szeretem a nevetésed, szeretem, ahogy megtelik csobogó bánattal a hangod, mint a nyári eső. Szeretem a szemeidet, a boldogtalanságodat. Szeretlek. – végig a szemébe néztem. Ám ekkor egy olyan dolgot tett amire életemben nem számítottam volna…

5. Mikor a szív apró darabokra törik...

- Igen, és óriási volt. Hatalmas nagy terem, tele volt gitárokkal az egész.

- Aha. – unottan bámultam a padlót.

- Megvettünk 2 fantasztikust, majd kipróbálhatod.

- Aha.

- Nem is értem miért nem jöttél velünk…

- Jah.

- Mert a gitárok között volt egy nagy aligátor is. – mondott Tom sületlenséget, hisz rájött, hogy egyáltalán nem figyelek a mondandójára.

- Aha… mi? Egy aligátor?- néztem végre rá.

- Jó, hogy leesett, hogy neked beszélek. Már vagy 5 perce. – ült le mellém az ágyamra sóhajtva.

- Bocsi, elgondolkodtam. – hajtottam a vállára a fejem, mikor átkarolt.

- Min? Valami baj van? – simított ki egy barna hajtincset a szemem elől.

- Hát, nem tudom. Billel elvileg filmeznénk. De 1 órája felhívott, hogy nem ér rá, mert találkozott valakivel és ott kell maradnia. Ezt a filmezést már 2 hete tervezzük, mert mióta stúdióztok, kb. fél órát sem szán rám, mert olyan fáradt. Persze ezt megértem, csak rosszul esik és csalódott vagyok kicsit. – sóhajtottam hatalmasat

- Kislány, tudod, hogy milyen Bill. Most nem ér rá, de később biztos kárpótolja ezt. – vigasztalt szavaival az afrofonatos herceg.

- Tudom, de…

Ekkor nyitódott az ajtó, és Bill úgy lépett be rajta, mint egy angyal. Egy fekete angyal. Mint mindig, most is letaglózott a szépségével és édes mosolyával.

- Sziasztok. Bocsi a késésért, van ám megfelelő magyarázatom. – dobta mellém magát és egy puszit nyomott az orcámra.

- Hát nagyon remélem. – kezdtem szokásos durcázásomba.

- Na, jó, én magatokra hagylak titeket. Jó filmezést. – lépett le Tom. Számomra túl gyorsan, talán ő is érezte, hogy most Billre van szükségem, csakis rá.

- Na, várom a magyarázatot, aztán filmezzünk. – ültem fel, apró mosollyal az arcomon, és gyönyörű szemeibe néztem.

- Képzeld, találkoztam valakivel. – mesélte csillogó szemekkel.

- Aha, ezt mondtad. Nem tudom minek kell ilyenkor is üzletelni, én komolyan egyszer odamegyek és el…

- Nem Emma, nem üzlet volt. – szakított félbe. – Egy lánnyal találkoztam.

Egy egészen rövid pillanatig fel sem fogtam, hogy mit mondott. Egy lánnyal? Egy LÁNNYAL?

- Tessék? De hol…és mikor? Miért? – tettem fel buta kérdéseimet, amik eszembe jutottak és kissé kétségbeesetten vártam valami olyan választ, ami nem fáj a szívemnek.

- Egy kávézóban. Ma délután és mert elhagyta a pénztárcáját, én megtaláltam, visszaadtam aztán a kávézóban maradtunk és beszélgettünk. Emma, el sem hiszed mit érzek…olyan, mintha valami új lépett volna az életembe. Ő…ő más. Ő csodás lány. – kezdett áradozásba, miközben a szívem kis darabokra tört. Nyomok után kutatattam az emlékezetem szűrőjén át, megpróbáltam visszaidézni a pillanatot, amikor a dolgok kezdtek elromlani. Hol volt az a pont, amikor a szél feltámadt odakint, leveleket kavart könnyedén, megjelentek azok a kis kellemetlen fuvallatok, amelyek szoknyákat libbentenek föl, és kalapokat kapnak le fejekről? Az a pont, ahol egy filmben szélcsengők kezdenek hátborzongatóan csilingelni, boltok céltáblái nyikorognak és himbálóznak, kutyák vonyítanak nyugtalanul, és az idősebb és bölcsebb városi népek gyanakodva néznek fel az égre? Mert az mérhetetlenül bosszantó a dologban, hogy semmi szokatlant nem vettem észre. Nem voltak áruló nyomok, nem voltak figyelmeztető jelek. Nem vettem észre, hogy Billnek egy nőre van szüksége. Aki nem én vagyok. Határozottan nem én.

Igazából nem is tudom mit éreztem. Csalódottságot? Igen. Szomorúságot? Igen. Féltékenységet? Talán. Egy dolgot tudtam biztosan. Sírni akarok, ordítani és elmondani neki, hogy szeretem Őt, hogy meghalnék érte és, hogy kell nekem.

- Nem mondasz semmit? – kérdezte, mikor látta, hogy semmi hozzáfűznivalóm nincs és a takaróm bámulom mereven.

- Nem tudom. Én…tök jó, ez…tök jó. – mosolyodtam el erőltetetten.

- Örülök, ha te is így látod. Holnap is találkozunk és…

- Elmegyek a mosdóba. Indítsd el addig a filmet. – mondtam és siettem is ki. Amint bezárkóztam a wc-be, zokogásba kezdtem. Azt akartam, hogy álom legyen. Nem tudom mennyi ideig voltam ott bent de nem akartam mást, csak felejteni. Néha úgy éreztem, sikerült, aztán mégis egyre-másra tértek vissza a részletek, mint a víz felszínén felbukkanó fadarabok, amelyek jelzik, hogy odalent egy hajóroncs hever. Egy rózsaszín felső, egy versike a nevemmel, az érzés, hogy valaki a nyakamra teszi a kezét. Mert ez történik, amikor megpróbálsz elmenekülni a múlt elől: nemcsak, hogy felzárkózik, de le is hagy. Eltakarja a jövőt, a tájat, magát az eget, míg nem marad más út, csak az, amelyik keresztülvezet rajta, az egyetlen, amelyen valaha hazajuthatsz.

4. Az álom

Átölelte derekamat, szorosan összesimultunk. Lábujjhegyre álltam. Lehajolt hozzám, szája végigfutott az enyémen. Lehunytam a szemem, a lámpafény átragyogott a szemhéjamon. Sosem lenne merszem megfogalmazni (mert úgysem tudnám), mit éreztem, amikor megcsókolt. Nyelve lassan merészkedett át a számba, és ha nem tartott volna, esküszöm a földről kellett volna összeszedni.

Ekkor azonban édes simogatásra ébredtem és lassan nyitottam fel szemhéjam. A fény még bántotta a szememet.

- Hahó, álomszuszék, ideje felkelni. – mosolygott Bill mellettem ülve. Ekkor eszméltem csak fel. Az egyik hamburgi stúdióban vagyunk (amit én csak a második otthonunknak hívok). Álom volt, álmodtam, hogy Bill megcsókolt. A francba, pedig olyan… olyan gyönyörű volt!

- Mennyit aludtam? – kérdeztem halkan, miközben a számra tettem az ujjaim. Komolyan mintha éreztem volna perzselő ajkait és finom csókjait.

- Hát, kb. fél órát. Csak megbeszéltük a lemezfelvételhez a szükséges infókat, és most fogjuk felvenni az első számot. Ezért is ébresztettelek fel, hogy le ne maradj. – mosolygott édesen.

- Köszönöm. Csak ledőltem egy kicsit, nem gondoltam, hogy elalszom. – közben a stúdiószoba felé vettük az irányt.

- Semmi baj tökmag. – borzolta össze az amúgy is kicsit kócos hajam.

- Naaa .- kezdtem rögtön igazításba durcásan.

- Imádom mikor durcás vagy. – nevetve állt meg és fordított maga felé.

- Én nem. – durcáskodtam tovább, mire lágyan magához ölelt. A szívem máris repesett a boldogságtól, és átöleltem vékony derekát.

- Szeretlek Emma. – suttogta, miközben egy puszit nyomott a fejem búbjára.

- Én is Bill… én is. – mondtam és azt kívántam, bárcsak tudná, hogy szerelemből szeretem. Hogy mennyire sóvárgok utána. Hogy akár egy csókjáért az életemet adnám.

Lassan elengedett és a stúdióba húzott ahol David és a többi 3 fiú, meg egy ismeretlen férfi tartózkodott. Később megtudtam, hogy az ismeretlen férfit Stefannak hívják és ő fog segíteni a számok felvételében.

Bill bement az ajtón, az üveggel elválasztott szobába. Felvette a fülhallgatót és a mikrofon elé állt.

- Akkor az In your Shadow című számmal kezdünk. – nyomott le egy kis gombot Steff így Bill is hallotta a mondanivalóját és egy aprót bólintott. Láttam rajta, hogy izgul. A lágy dallam lassan felcsendült és feszült csend volt. Senki nem beszélt, csak Billt figyeltük. Gyönyörű ajkai elváltak egymástól és énekelni kezdett, miközben az előtte lévő papírlapot tanulmányozta.

„I hate my life.
I can't sit still
for one more single day,
I've been here waiting,
for something to live and die for
Let's run and hide.”

A szavak hallatán, gerincemen végigfutott a hideg és csak Őt tudtam nézni. Felhasználtam a perceket, amíg nem emelte rám a szemét, és csak néztem, először titokban, majd egyre merészebben. Most még gyönyörűbbnek láttam az arcát, mint az előző percekben: olyan finom, okos és bájos volt minden vonása, hogy újra és újra beleszerettem. Van, hogy eljön az a pont, hogy egyszerűen csak szerelmes vagy valakibe. Nem azért, mert az a valaki jó vagy rossz, nem azért, mert valamilyen. Egyszerűen csak szereted. És még csak azt sem jelenti, hogy onnantól fogva ásó, kapa, nagyharang. Ahogy azt sem, hogy soha nem fogjátok megbántani egymást. Egyszerűen azt jelenti, hogy szerelmes vagy, szereted szívedből. Néha azért, amilyen, néha pont annak ellenére. És tudod, hogy az a valaki is szeret téged, még ha nem is úgy, ahogy te Őt. Reménykedem, hogy egyszer, talán egy pillanatra is, de úgy fog rám gondolni, mint egy nőre, és nem mint a legjobb barátjára. Mert a Remény az nagy úr. A remény olyan, mint egy üvegszilánk a talpadban. Amíg a húsodba vág, addig minden lépésnél fájdalmat okoz. De ha kihúzzák, vérzik ugyan egy darabig, és az is eltart egy ideig, amíg begyógyul, de a végén ismét tudsz járni.

Mikor Bill a refrénhez ért, nem bírtam tovább és könny szökött a szememben. Ebben a pillanatban nézett fel a papírokból, és egyenesen a szemembe nézett. Ismét megremegtem, ezt már a mellettem álló Tom is észrevette.

- Jól vagy, kislány? – karolt át mosolyogva.

- Persze, csak…csak ez gyönyörű. Egy kicsit elérzékenyültem.– mondtam halkan és rápillantottam.

- Megértem. – simogatta meg a hátam.

- Egyébként nem felejtettem ám el a reggeli dolgot. – húztam össze kissé a szemöldököm.

- Ahj, azt hittem megúszhatom. – morogta édesen és ezzel mosolyra fakasztott.

- Nem fogod, még majd leverem rajtad.

- Oh, nem félek én attól. – perverz vigyor ült ki az arcára.

- Na, kezdődik. – forgattam meg a szemem.

- Ne mond, hogy nem gyűrnéd velem össze a lepedőt. – húzta fel a szemöldökét még mindig vigyorogva.

- Fúj, Tom! Ne már! – csaptam mellkason nevetve, ekkor lépett ki Bill az ajtón. Őszinte mosoly ült ki az arcomra, és reméltem, hogy tudta, mennyire büszke vagyok rá.