4. Az álom

Átölelte derekamat, szorosan összesimultunk. Lábujjhegyre álltam. Lehajolt hozzám, szája végigfutott az enyémen. Lehunytam a szemem, a lámpafény átragyogott a szemhéjamon. Sosem lenne merszem megfogalmazni (mert úgysem tudnám), mit éreztem, amikor megcsókolt. Nyelve lassan merészkedett át a számba, és ha nem tartott volna, esküszöm a földről kellett volna összeszedni.

Ekkor azonban édes simogatásra ébredtem és lassan nyitottam fel szemhéjam. A fény még bántotta a szememet.

- Hahó, álomszuszék, ideje felkelni. – mosolygott Bill mellettem ülve. Ekkor eszméltem csak fel. Az egyik hamburgi stúdióban vagyunk (amit én csak a második otthonunknak hívok). Álom volt, álmodtam, hogy Bill megcsókolt. A francba, pedig olyan… olyan gyönyörű volt!

- Mennyit aludtam? – kérdeztem halkan, miközben a számra tettem az ujjaim. Komolyan mintha éreztem volna perzselő ajkait és finom csókjait.

- Hát, kb. fél órát. Csak megbeszéltük a lemezfelvételhez a szükséges infókat, és most fogjuk felvenni az első számot. Ezért is ébresztettelek fel, hogy le ne maradj. – mosolygott édesen.

- Köszönöm. Csak ledőltem egy kicsit, nem gondoltam, hogy elalszom. – közben a stúdiószoba felé vettük az irányt.

- Semmi baj tökmag. – borzolta össze az amúgy is kicsit kócos hajam.

- Naaa .- kezdtem rögtön igazításba durcásan.

- Imádom mikor durcás vagy. – nevetve állt meg és fordított maga felé.

- Én nem. – durcáskodtam tovább, mire lágyan magához ölelt. A szívem máris repesett a boldogságtól, és átöleltem vékony derekát.

- Szeretlek Emma. – suttogta, miközben egy puszit nyomott a fejem búbjára.

- Én is Bill… én is. – mondtam és azt kívántam, bárcsak tudná, hogy szerelemből szeretem. Hogy mennyire sóvárgok utána. Hogy akár egy csókjáért az életemet adnám.

Lassan elengedett és a stúdióba húzott ahol David és a többi 3 fiú, meg egy ismeretlen férfi tartózkodott. Később megtudtam, hogy az ismeretlen férfit Stefannak hívják és ő fog segíteni a számok felvételében.

Bill bement az ajtón, az üveggel elválasztott szobába. Felvette a fülhallgatót és a mikrofon elé állt.

- Akkor az In your Shadow című számmal kezdünk. – nyomott le egy kis gombot Steff így Bill is hallotta a mondanivalóját és egy aprót bólintott. Láttam rajta, hogy izgul. A lágy dallam lassan felcsendült és feszült csend volt. Senki nem beszélt, csak Billt figyeltük. Gyönyörű ajkai elváltak egymástól és énekelni kezdett, miközben az előtte lévő papírlapot tanulmányozta.

„I hate my life.
I can't sit still
for one more single day,
I've been here waiting,
for something to live and die for
Let's run and hide.”

A szavak hallatán, gerincemen végigfutott a hideg és csak Őt tudtam nézni. Felhasználtam a perceket, amíg nem emelte rám a szemét, és csak néztem, először titokban, majd egyre merészebben. Most még gyönyörűbbnek láttam az arcát, mint az előző percekben: olyan finom, okos és bájos volt minden vonása, hogy újra és újra beleszerettem. Van, hogy eljön az a pont, hogy egyszerűen csak szerelmes vagy valakibe. Nem azért, mert az a valaki jó vagy rossz, nem azért, mert valamilyen. Egyszerűen csak szereted. És még csak azt sem jelenti, hogy onnantól fogva ásó, kapa, nagyharang. Ahogy azt sem, hogy soha nem fogjátok megbántani egymást. Egyszerűen azt jelenti, hogy szerelmes vagy, szereted szívedből. Néha azért, amilyen, néha pont annak ellenére. És tudod, hogy az a valaki is szeret téged, még ha nem is úgy, ahogy te Őt. Reménykedem, hogy egyszer, talán egy pillanatra is, de úgy fog rám gondolni, mint egy nőre, és nem mint a legjobb barátjára. Mert a Remény az nagy úr. A remény olyan, mint egy üvegszilánk a talpadban. Amíg a húsodba vág, addig minden lépésnél fájdalmat okoz. De ha kihúzzák, vérzik ugyan egy darabig, és az is eltart egy ideig, amíg begyógyul, de a végén ismét tudsz járni.

Mikor Bill a refrénhez ért, nem bírtam tovább és könny szökött a szememben. Ebben a pillanatban nézett fel a papírokból, és egyenesen a szemembe nézett. Ismét megremegtem, ezt már a mellettem álló Tom is észrevette.

- Jól vagy, kislány? – karolt át mosolyogva.

- Persze, csak…csak ez gyönyörű. Egy kicsit elérzékenyültem.– mondtam halkan és rápillantottam.

- Megértem. – simogatta meg a hátam.

- Egyébként nem felejtettem ám el a reggeli dolgot. – húztam össze kissé a szemöldököm.

- Ahj, azt hittem megúszhatom. – morogta édesen és ezzel mosolyra fakasztott.

- Nem fogod, még majd leverem rajtad.

- Oh, nem félek én attól. – perverz vigyor ült ki az arcára.

- Na, kezdődik. – forgattam meg a szemem.

- Ne mond, hogy nem gyűrnéd velem össze a lepedőt. – húzta fel a szemöldökét még mindig vigyorogva.

- Fúj, Tom! Ne már! – csaptam mellkason nevetve, ekkor lépett ki Bill az ajtón. Őszinte mosoly ült ki az arcomra, és reméltem, hogy tudta, mennyire büszke vagyok rá.