3. Fagyizásból érzékiség

- Mikor mondta Tom, hogy nagy nap, akkor olyan furcsa volt. Mert… végülis ti már hozzászoktatok ehhez. – még mindig a parkban ücsörögtünk, immáron fagyival a kezünkben.

- Igen, de mégsem. Mert már hozzászoktunk, hogy új számokat veszünk fel, de minden album más és más.

- Értem. Kíváncsi leszek, mit hoztok össze. – vigyorodtam el, mert az orra csokifagyis lett.

- Hát én is… tudod, mikor feléneklek egy dalt, az olyan mintha tényleg belőlem jönne és… - kezdett hosszú magyarázásba, de én nem bírtam tovább. Kitört belőlem a nevetés, és a füvön fetrengtem, míg ő furcsa fejjel ült, és nézett, mint egy hülyét.

- Cso…cso..csoki… - próbáltam kinyögni nevetés közben, de nem nagyon jött össze.

- Mi bajod van?

Megvártam, míg lenyugszom. Kellett hozzá 2 perc.

- Fagyis az orrod. – mondtam zilálva a nevetéstől.

- Ezen röhögtél ennyi ideig? – vonta fel a szemöldökét és egy zsebkendővel letörölte a fagyit.

- Olyan röhejesen néztél ki. – vigyorogtam továbbra is.

- Áhh, igen? – gonosz mosoly ült ki az arcára és közelebb húzódott.

- Öhhm… igen!? – kérdeztem bizonytalanul és hátrébb húzódtam, mikor már túl közel volt.

- Na, megállj csak! – pattant fel és én sem voltam rest, azonnal futásnak eredtem. A park a mi nevetésünktől zengett. Éreztem, hogy utolért és pillanatok alatt a földön találtam magam, Bill pedig rajtam feküdt. Zilálva fordultam meg alatta nagy nehezen. Ő viszont egyáltalán nem mozdult rólam, amit nem bántam természetesen. Nem tudom mennyi ideig feküdtünk így, de nem is érdekelt. Hisz éreztem lélegzetét a nyakamon, és hozzám simult gyönyörű teste. Máris a mennyországban éreztem magam. Valaki mindig megszakította ezeket az együtt töltött pillanatokat, ám ezúttal senki sem zavarhatott meg bennünket, csak mi magunk. A bizsergető érzés egyre erősebb lett, a mellkasomból szétáradt a testemben, végig a karomban, a lábamban, míg végül már minden porcikámat elöntötte a forróság. Nem tudtam betelni vele. Azt hittem, jól ismerem az éhség természetét, de ez a fajta éhség egészen más. Nem próbált meg közeledni hozzám, vagy szóba elegyedni velem, és én sem engedtem volna meg, ha eszébe jut is. De a szívem sóvárgott utána.

Bevallom, nagyobb mámort lelek a szenvedélyben, mint az imában. Az efféle szenvedély már ima. Bevallom, még mindig imádkozom, hogy érezhessem Bill ajkának érintését, simogató kezét, karjainak ölelését. Bevallom, még mindig éhezem rá, hogy testem lángra gyújtsák, hogy felébredjünk egy álomban, távol e zavaros helytől, ahol már nem is vagyunk önmagunk. Tudni akarom, hogy ez örökre, mindörökre az enyém. Önző vagyok-e? Nem tudom. Viszont azt igen, hogy szükségem van rá. Bár tudom, hogy soha nem fog rám úgy tekinteni, mint a szerelmére, mégis reménykedem. Az élet rövid. Túl rövid ahhoz, hogy egyetlen másodpercig is olyasvalakire pazarold, aki nem becsül meg, nem értékel. Bill viszont nagyon is értékel, hisz a legjobb barátja vagyok. Akárcsak ő nekem. Mert amikor egy igaz barátot képzelek el magamnak, akkor egy olyasvalaki jelenik meg lelki szemeim előtt, aki szeret engem és törődik velem. Áldozatokat is hajlandó hozni értem, akárcsak én érte. Meg lehet bízni benne, a nézeteimet és a véleményemet megoszthatom vele, és nem hagy cserben akkor sem, ha le vagyok eresztve. Ő az igaz barát, aki minden esetben kitart mellettem. Semmi sem ingatná meg az igaz barátomba vetett hitemet. Továbbá abban is biztos vagyok, hogy nem veszteném el soha, hacsak nem tennék valami olyasmit, ami nem fér bele a barátról kialakított képbe. Bill és Tom ilyen nekem. Soha de soha nem válnék meg tőlük, amíg ők azt nem akarják.

- Menjünk lassan, még el kell készülnöm. – mászott le rólam, ami komolyan mondom fájt. Máris hiányzott a teste melege és az érintése.

- Tudod, hogy nekem smink nélkül jobban tetszel. – álltam fel a segítségével, mikor nyújtotta a kezét.

- Tudom. Na, gyere, te kis tökmag. – mosolyogva sétáltunk vissza a Kaulitz házba, kéz a kézben.

2. Újra Ővele

Ahogy a Nap sugarai cirógatták gyönyörű arcát, nekem még gyönyörűbbé vált. Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. Igen, rá lehetett már jönni, hogy fülig beleszerettem a fekete hercegbe. Már évek óta elrabolta a szívemet és kegyetlenül birtokolja… sajnos a tudta nélkül. Legjobb barátok vagyunk, de mégis iszonyúan szeretem. Ő egyelőre nem jött rá, és úgy vagyok vele, hogy addig a jó. Nem akarom, hogy egy szerelem keresztezze az évek óta tartó szoros barátságunkat.

- Szia tökmag. – mosolyodott el, és máris elém lépett, hogy a fejem búbjára nyomhasson egy nagy puszit.

- Jó reggelt álomszuszék. Végre kidobott az ágy. – mosolyogva néztem fel rá. Több mint egy fejjel magasabb nálam.

- Áh, nem aludtam én, csak lustálkodtam. – a huncut mosoly neki is megbujkált a szája szélén, akárcsak a bátyjának.

- Na, menjünk már, olyan jó idő van kint. Egy pillanatot sem akarok a nyáron a szobámban kuksolva tölteni. Hétágra süt a nap, zúzzunk ki. – pörögtem fel máris. Nekem ehhez bármi elég.

- Nyugi már, még meg sem reggeliztem. – háborodott fel Bill.

- Nem is kell, így is túl kövér vagy. – mondtam komoly arccal.

- Tényleg? Kövérnek látsz? – ijedt meg édesen. Szívesen a karjai omlottam volna, hogy elmondjam, mennyire tökéletesnek látom.

- Olyan buta vagy. – mosolyogtam el magam végre. – De most már tényleg nyomás öltözni.

- Ma nem tartok veletek. – mondta Tom miközben kávézgatott.

- Hogy hogy? – néztem rá kérdően.

- Randim lesz.

- Hey! Azt mondtad a randikat estére hagyod, és ma együtt leszünk végre! – sértődtem be egyből, és teljesen jogosan. Ezek az első napok a nyáron, hogy együtt lehetünk hárman, mint ahogy évek óta tesszük.

- Tudom, de ez más. Ő egy nagyon különleges lány, és nem akar máskor és…

- Jah, oké. Ha neked fontosabb egy csaj, akkor menj csak. – kaptam fel a vizet és Billre néztem. - Várlak a parkban, ha egyáltalán akarsz jönni…- mondtam majd siettem is ki.

Tom most iszonyúan megbántott. Lehet, hogy gyerekesen hangzik, de ő tudja a legjobban, hogy mennyire fontos ez nekem. Könnyen felkapom a vizet, tudom magamról, de most nekem volt igazam.

Leültem a pár megszokott kis parkocskám közepére a sűrű, vakítóan zöld pázsitra. Elmosolyodtam és mélyen magamba szívtam a friss nyári levegőt. Egyszerűen meghalnék, ha nem jöhetnék el ide minden nap. Amit mi megszokottnak tartunk, az valójában egy újabb lehetőséget, egy újabb kalandot hordoz. És mégsem vesszük észre, hogy minden áldott nap más, mint a többi. A mai napon valahol kincs vár. Meglehet, hogy egy röpkén átsuhanó mosoly az. Az élet apró és gigászi csodafüzér. Nincs benne semmi unalmas, mert állandóan változik minden.

Ebben a pillanatban Bill huppant mellém. Máris hevesebben dobogott a szívem.

- Igazán megvárhattál volna…- lihegett kissé, valószínűleg futott.

- Nem volt kedvem hallgatni Tom magyarázkodását, hogy egy csaj fontosabb neki, mint én. – vontam meg a vállam.

- Dehogy fontosabb, csak tudod, mindig a farka után megy.

- Tudom… - sóhajtottam egy nagyot.

- Majd bocsánatot kér, hidd el. – karolt át, fejem pedig a vállára hajtottam.

- Tudom. És tudom, hogy meg is fogok neki bocsájtani, csak most jó egy kicsit durcásnak lenni.

- Imádsz durcáskodni, és minden pillanatot kihasználsz, jól ismerlek már. – vigyorodott el szélesen, mire én csak az oldalába böktem.

- Na, ne akard, hogy visszaadjam. – szisszent fel

- Nem is akarom. – nyújtottam rá a nyelvem kislányosan és máris elfeküdtem a fűben, a fejem pedig ölébe helyeztem. Máris pillangók ezrei lepték el a gyomrom és össze vissza ficánkoltak. Így alulról nézve is csodaszépnek találtam. Megesik velem, hogy úgy látom: a legszebb és legcsodálatosabb minden létező közül mégiscsak az a szép madár, amely fönt lebeg szabadon a magasban. Máskor meg nincs elbűvölőbb a fehér pillangónál, szárnyán piros szemekkel vagy a felhők között áttörő esti napsugárnál, amikor csillog, de a fény nem vakít, és az egész világ boldognak és ártatlannak látszik. Minden nagyon szép, ha a megfelelő pillanatban tekintünk rá. Most (és eddig már nagyon sokszor) Bill a leggyönyörűbb nekem. Elképesztett, hogy valaki, aki ennyire veszélyes és távoli, ilyen gyönyörű tud lenni.

- Szerinted mikor hal meg egy ember? – le sem tudtam venni róla a szemem, ám ő csak ekkor pillantott rám.
- Talán, amikor keresztüllövik a szívét egy golyóval?
- Nem.
- Amikor elkap egy gyógyíthatatlan betegséget?
- Nem. Hanem akkor... ha elfelejtik. – mondtam halkan.

1. A kezdetek

Mai napig bánom, hogy én nem voltam ott a kocsiban a szüleimmel. Inkább én is szerettem volna meghalni, mintsem nélkülük élni már több mint 2 éve. Egy jó ideig magamat okoltam a halálukért, de aztán belegondolva talán ennek így kellett lenni. Talán Istennek valami célja van velem, hogy életben hagyott és vigyáz rám. Minden nap újra és újra lejátszódik bennem az a jelenet, ami a balesetük előtt történt.

…

- Apa, kész vagyok, mehetünk. – jöttem le az emeletről a tornatáskámmal együtt, már menetre készen. Ekkor láttam, hogy szüleim kiöltözve készülődnek elhagyni a házat. – Azért várjatok meg engem is. És minek öltöztetek így, ez csak egy balettelőadás. – mosolyogtam, de rögtön le is hervadt a mosolyom, mikor apám a fejéhez kapott és kissé kétségbeesett szemekkel nézett rám.

- Kicsim…én, teljesen ki ment a fejemből és megszerveztem egy céges összejövetelt. Ne haragudj kérlek. – lépett hozzám, hogy átöleljen, de én könnyes szemekkel toltam el.

- Elfelejtetted? Hogy felejthetted el? 2 hete szóltam és tudod, hogy milyen fontos ez nekem. – sírtam el magam

- Igen, tudom kicsim. De nem mehetünk. A cég…

- A cég? – vágtam közbe és emeltem fel a hangom. – Megint az a rohadt cég. Az az életed, én már nem is számítok neked. Utállak! Tiszta szívemből gyűlöllek! – kiabáltam, majd felfutottam a szobámba.

…

Eltűnődtél már azon, hogy vajon melyik a rosszabb: kimondani valamit, majd azután azt kívánni, bárcsak ne tetted volna - vagy nem mondani semmit, és később azt kívánni, bárcsak kimondtad volna? Ha valakit valóban szeretsz, azonnal tudod, ha megbántod - nem azért, mert látod az arcán, hanem mert a bántás pillanatában önmagadon érzed a bántalmat, neked is fáj - és tudod, hogy nem kellett volna. Nemcsak neki, neked is sajog, azonnal.

Nem bocsájtottam meg magamnak. Nem vagyok rá képes azóta. Úgy ment el, hogy bocsánatot sem tudtam kérni tőle. Fáj… még most is fáj, és nem tudom, mikor érzem majd úgy, hogy megbocsájthatok magamnak. Hoztam egy áldozatot akkor. Soha többé nem fogok balettozni. Pedig a balett volt az életem. Apa íratott be balettozni, mikor 8 éves voltam. De… ha ő nincs velem, és nem nézhet meg tánc közben, akkor én nem táncolok többé.

- Julia, elmentem. – jöttem le a szobámból reggel, és miután felkaptam a cipőm már nyitottam is az ajtót.

- Emma, várj már, még nem is reggeliztél. – sietett ki a konyhából Julia, de én már ott sem voltam.

Azt hiszem, teljes mértékben kiélvezem, hogy nyár van. Még pontosan 61 nap van a nyári szünetből. Juhéé! Annyi minden jó vár még rám, előre látom. 61 teljes nap, amit nem kell a suli falai között töltenem. Az ikrekkel már ki is terveztük, hogy mi mindent fogunk csinálni. Te jó ég, az ikrek! Róluk még nem is meséltem. Ők az én legjobb barátaim. 2 kelekótya lüke kölyök, akiket imádok. Pelenkás korunk óta ismerjük egymást. Bill és Tom teljesen különbözőek. Bill, a kis rokkerporonyt már évek óta különcködik az ő rapper bátyjától.  Ők és 2 barátjuk –Georg és Gustav- alapították 5 éve a Tokio Hotel nevű formációt. Hihetetlen energiával robbantak be a köztudatba és azóta a csúcson vannak. Sokszor utaznak, de legtöbbször lógok a suliból és velük megyek.

Mint minden reggel, most is én keltettem őket. Már kulcsot is szereztem több mint 3 éve a lakásukhoz. Amint benyitottam a házba a 3 kutyusuk már ugrott is rám.

- Hey, nyugi! – mosolyogva simogattam meg mindet.

- Késtél, már fent vagyok. – lepett meg Tom, mikor kilépett a konyhából egy szál boxerben.

Tom. Hát ő egy nagyon helyes nőcsábász. Kihasználja, hogy ezrével bomlanak érte a csajok országszerte. Nem tudnék úgy nézni rá, mint egy pasira, mert ő olyan nekem, mint ha a bátyám lenne. Imádjuk húzni egymás idegeit.

- Bocs, elaludtam kicsit. – mosolyogva mentem mellé és megöleltem.

- Persze, már megint pasival aludtál mi? Mondtam, hogy ne sokáig szexelj, mert ma nagy nap van és jössz velünk. – vigyorgott, mire jól fejen csaptam.

- Auh, ez fájt. – játszotta el, megbántottságát.

- Megérdemelted. Mi az, hogy pasival? Mikor láttál te engem pasival az utóbbi 3 évben? – tettem csípőre a kezem.

- Egyszer mikor rád mászott az a Brian gyerek.

- Igen, őt le is koppantottam, mert csak a lábam közé akart bejutni.

- Nem csodálom.

- Tom! Mikor voltál te utoljára csajjal, hogy ilyen szexista vagy?

- Hétfőn.

- Az 3 napja volt.

- Hát én is erről beszélek. – mondta, mire csak megforgattam a szemem, ám ekkor belépett Bill is. Álmos arca és kócos haja most is tökéletes volt.

Bevezető

Az élet egy ajándék Istentől, amit meg kell becsülni. De mégis milyen ajándék ez, hogyha a végén csak szenvedünk és úgyis vége mindennek? Ha szomorúságot okozunk szeretteinknek azzal, hogy eltávozunk közülük? Én nem szerettem volna ezt, de ugye senkinek nincs választása, hogy meg akar-e születni. A Sors, vagy Isten keze van a dologban. De kérdem én, minek az élet, ha nem olyannak születünk, hogy mindenkinek megfeleljünk? Hogy mindenki szeressen minket és ne szenvedjünk? De… talán már kár ezen gondolkodni, hisz nem tudunk változtatni. Hagynunk kell, hogy az emberek átgázoljanak rajtunk és az érzéseinken, ha nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy megvédjük magunkat.

Könnyes szemekkel pillantottam az égboltra, és vettem tudomásul, hogy nem képzelődtem. Tényleg esik. Imádom az esőt, valahogy mindig megigéz, és nem érdekel, ha bőrig ázom, vagy beteg leszek, szeretem az érzést mikor a természet áraszt el könnyeivel. Olajzöld színű pulóverem már teljesen teleszívta magát vízzel és a nadrágomon is sötét foltok keletkeztek. Elmosolyodtam mikor a parkkal szemben lévő utcára néztem, ahol az emberek fejvesztve rohangáltak, hogy tökéletes belőtt hajuk vagy márkás ruháik meg ne ázzanak. Van aki esernyővel, van aki újsággal védekezett. Mókás látvány az ilyen, én mindig jól szórakozom rajta. Miért félnek az esőtől? Hisz ez ajándék. Manapság az emberek csak méregdrága nyakláncoknak, karóráknak és autóknak tudtak örülni, de az nem igazi boldogság, mert az csak pénzen vett ajándék. Nem olyan, mint az eső, a napsütés vagy a hóesés. Azokat nem lehet megvenni. A pénz nem minden, mégis az emberek megőrülnek érte.

Az eső lassan elállt és máris megpillantottam az apró napsugarakat melyek a sűrű felhőtömegen keresztül átvergődtek. Reménykedtem benne, hogy láthatok egy szivárványt, ami gyönyörű színekben pompázik, de úgy látszik nem érdemeltem meg. Kiskoromban mindig édesapám nyakából nyújtózkodtam a szivárványok felé, hogy elérjem őket. Apám mindig megnyugtatott, és elmondta, hogyha nagyobb leszek biztos elérem őket. Hát nem így lett. 17 éves fejjel még mindig nem érem el őket és már nem is nyújtózkodom értük. Talán az emberek kinevetnének, de ha apám velem lenne, ő megértene. Ő tanított meg arra, hogy örüljek annak, hogy együtt lehetünk, és boldog életet élhetünk.

Gondolatmenetemet a telefonom rezgése zavarta meg, ami jelezte, hogy ideje hazaindulnom. Sóhajtva álltam fel a kis fapadról és hazafelé vettem az irányt. Utálom mikor eljön az az idő, hogy elkell hagynom kedvenc kis parkomat. Szinte minden nap eljövök ide és csak gondolkodom, vagy visszaemlékezem.

Hazaérve keresztanyám, Julia kissé aggódva ölelt át.

-          Emma, végre! Azt hittem már valami bajod történt. – mélykék szemeiben valóban aggódás véltem felfedezni.

-          Csak a parkban voltam. Kissé elszaladt az idő. – vontam meg a vállam és mosolyt erőltettem az arcomra.

-          Öltözz át, csurom víz vagy, nehogy megfázz. Aztán gyere ebédelni.

-          Nem vagyok éhes. – mondtam és már el is tűntem a szobámban.

A nevem Emma Roth, 2 éve elvesztettem a szüleimet egy autóbalesetben, azóta a keresztanyám lett a gyámom. Nagyon kedves és aranyos, de nem tudja még egy kicsit sem pótolni édesanyámat.