2. Újra Ővele

Ahogy a Nap sugarai cirógatták gyönyörű arcát, nekem még gyönyörűbbé vált. Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. Igen, rá lehetett már jönni, hogy fülig beleszerettem a fekete hercegbe. Már évek óta elrabolta a szívemet és kegyetlenül birtokolja… sajnos a tudta nélkül. Legjobb barátok vagyunk, de mégis iszonyúan szeretem. Ő egyelőre nem jött rá, és úgy vagyok vele, hogy addig a jó. Nem akarom, hogy egy szerelem keresztezze az évek óta tartó szoros barátságunkat.

- Szia tökmag. – mosolyodott el, és máris elém lépett, hogy a fejem búbjára nyomhasson egy nagy puszit.

- Jó reggelt álomszuszék. Végre kidobott az ágy. – mosolyogva néztem fel rá. Több mint egy fejjel magasabb nálam.

- Áh, nem aludtam én, csak lustálkodtam. – a huncut mosoly neki is megbujkált a szája szélén, akárcsak a bátyjának.

- Na, menjünk már, olyan jó idő van kint. Egy pillanatot sem akarok a nyáron a szobámban kuksolva tölteni. Hétágra süt a nap, zúzzunk ki. – pörögtem fel máris. Nekem ehhez bármi elég.

- Nyugi már, még meg sem reggeliztem. – háborodott fel Bill.

- Nem is kell, így is túl kövér vagy. – mondtam komoly arccal.

- Tényleg? Kövérnek látsz? – ijedt meg édesen. Szívesen a karjai omlottam volna, hogy elmondjam, mennyire tökéletesnek látom.

- Olyan buta vagy. – mosolyogtam el magam végre. – De most már tényleg nyomás öltözni.

- Ma nem tartok veletek. – mondta Tom miközben kávézgatott.

- Hogy hogy? – néztem rá kérdően.

- Randim lesz.

- Hey! Azt mondtad a randikat estére hagyod, és ma együtt leszünk végre! – sértődtem be egyből, és teljesen jogosan. Ezek az első napok a nyáron, hogy együtt lehetünk hárman, mint ahogy évek óta tesszük.

- Tudom, de ez más. Ő egy nagyon különleges lány, és nem akar máskor és…

- Jah, oké. Ha neked fontosabb egy csaj, akkor menj csak. – kaptam fel a vizet és Billre néztem. - Várlak a parkban, ha egyáltalán akarsz jönni…- mondtam majd siettem is ki.

Tom most iszonyúan megbántott. Lehet, hogy gyerekesen hangzik, de ő tudja a legjobban, hogy mennyire fontos ez nekem. Könnyen felkapom a vizet, tudom magamról, de most nekem volt igazam.

Leültem a pár megszokott kis parkocskám közepére a sűrű, vakítóan zöld pázsitra. Elmosolyodtam és mélyen magamba szívtam a friss nyári levegőt. Egyszerűen meghalnék, ha nem jöhetnék el ide minden nap. Amit mi megszokottnak tartunk, az valójában egy újabb lehetőséget, egy újabb kalandot hordoz. És mégsem vesszük észre, hogy minden áldott nap más, mint a többi. A mai napon valahol kincs vár. Meglehet, hogy egy röpkén átsuhanó mosoly az. Az élet apró és gigászi csodafüzér. Nincs benne semmi unalmas, mert állandóan változik minden.

Ebben a pillanatban Bill huppant mellém. Máris hevesebben dobogott a szívem.

- Igazán megvárhattál volna…- lihegett kissé, valószínűleg futott.

- Nem volt kedvem hallgatni Tom magyarázkodását, hogy egy csaj fontosabb neki, mint én. – vontam meg a vállam.

- Dehogy fontosabb, csak tudod, mindig a farka után megy.

- Tudom… - sóhajtottam egy nagyot.

- Majd bocsánatot kér, hidd el. – karolt át, fejem pedig a vállára hajtottam.

- Tudom. És tudom, hogy meg is fogok neki bocsájtani, csak most jó egy kicsit durcásnak lenni.

- Imádsz durcáskodni, és minden pillanatot kihasználsz, jól ismerlek már. – vigyorodott el szélesen, mire én csak az oldalába böktem.

- Na, ne akard, hogy visszaadjam. – szisszent fel

- Nem is akarom. – nyújtottam rá a nyelvem kislányosan és máris elfeküdtem a fűben, a fejem pedig ölébe helyeztem. Máris pillangók ezrei lepték el a gyomrom és össze vissza ficánkoltak. Így alulról nézve is csodaszépnek találtam. Megesik velem, hogy úgy látom: a legszebb és legcsodálatosabb minden létező közül mégiscsak az a szép madár, amely fönt lebeg szabadon a magasban. Máskor meg nincs elbűvölőbb a fehér pillangónál, szárnyán piros szemekkel vagy a felhők között áttörő esti napsugárnál, amikor csillog, de a fény nem vakít, és az egész világ boldognak és ártatlannak látszik. Minden nagyon szép, ha a megfelelő pillanatban tekintünk rá. Most (és eddig már nagyon sokszor) Bill a leggyönyörűbb nekem. Elképesztett, hogy valaki, aki ennyire veszélyes és távoli, ilyen gyönyörű tud lenni.

- Szerinted mikor hal meg egy ember? – le sem tudtam venni róla a szemem, ám ő csak ekkor pillantott rám.
- Talán, amikor keresztüllövik a szívét egy golyóval?
- Nem.
- Amikor elkap egy gyógyíthatatlan betegséget?
- Nem. Hanem akkor... ha elfelejtik. – mondtam halkan.