11. A munkahely

- Tom, én félek. – járkáltam fel s alá a szobámban miközben egy fehér toppot ügyeskedtem magamra.

- Mitől? Ez csak egy munka. Tök jó leszel, nyugodj meg.

- Jó, tudom. De félek, hogy béna leszek, hogy elrontok valamit, hogy nem fogadnak majd el a többiek.

- Baba, te nem lehetsz rossz. – mosolyogva kelt fel az ágyamról és elém lépve megpuszilta a homlokom. – Mehetünk?

- Ühüm. – sóhajtva bólintottam, felkaptam a táskám és Tom elvitt a kávéházba, ahol első munkanapom fogom tölteni. Mély levegőt vettem és beléptem az ajtón. Rögtön megcsapott a frissen főzött kávé finom illata. A hely maga, varázslatos és hangulatos volt. Ha az ember belépett, máris jó és biztonságos érzés töltötte el. De lehet, csak én vagyok elfogult.

- Szia. Biztosan te vagy Emma. Én Sarah vagyok. – ölelt meg egy hosszú fekete hajú lány. Kissé meglepődtem, de ő szóhoz sem hagyott jutni. – A főnök mondta, hogy ma új lány érkezik. Annyira örülök neked, most én vagyok itt az egyetlen lány, és végre nem csak engem fognak szívatni a srácok. Gyere, megmutatok mindent. – fogta a kezem és már húzott is maga után.

- Te mindig ennyit beszélsz? – kérdeztem mosolyogva.

- Oh, ne haragudj. Rossz szokásom. – álltunk meg a pult mögött.

- Nem baj, aranyos, ahogy magyarázol.

- Akkor jó, nem akarlak egyből elijeszteni. Szóval, nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy elmondjam, mi folyik itt… – kezdett hosszú magyarázásba. Minden elmondott a kávéházról, amit tudnom kellene. Mit hova kell tenni. Meddig tart a munkaidő. Milyen a kiszolgálás. De én kb. a 10. perctől már nem tudtam rá figyelni, mert megpillantottam egy srácot, aki nem is tudom miért, de megfogott. Ő is itt dolgozhatott, hisz a derekára kötött kötényen a kávéház emblémája szerepelt. Barna haja kissé a szemébe lógott, és gyönyörű kék szemei voltak. Mosolyogva tett egy nő elé egy szelet süteményt, majd rám pillantott. Egyenesen a szemembe, amitől rögtön elkaptam a tekintetem róla.

-… szóval ennyi lenne. – fejezte be mondanivalóját Sarah.

- Öhm oké. – bólintottam miközben a kezembe nyomta a kötényt, ami ugyanolyan volt, mint amit a srác viselt.

- A raktárba lerakhatod a táskád és…

- Figyelj Sarah…- szakítottam félbe. – Az a srác is itt dolgozik? – böktem fejemmel alig láthatóan a felünk közeledő srác elé.

- Igen, ő Matt. Vicces és kedves, de néha tud szemétkedni, vigyázz vele. – kacsintott.

- Jó reggelt a szép hölgyeknek. – ért oda elénk. Én nem mertem a szemébe nézni, de éreztem, hogy engem néz.

- Matt, ő Emma. Emma, ő itt Matt. – vette a kezébe az irányítást Sarah és be is mutatott minket.

- Szia. – mosolyogva hajolt hozzám és 2 puszit adott. Úgy látszik, itt eléggé közvetlen egymással mindenki. – Remélem bírod a strapát, mert itt aztán kell hajtani.

- Próbálkozom majd. – néztem a szemébe és elmosolyodtam.

- Helyes, de… - mondatát nem tudta folytatni, mert egy vendég jelezte, hogy fizetne, így el is sietett.

- Tetszel neki. – állapította ezt meg Sarah. De úgy, mintha csak azt mondta volna: Süt a nap.

- Mi… én? De…dehogy. – zavartan tűrtem fülem mögé a hajam.

- Dehogynem. Figyelj, 2 éve ismerem őt. Vagy…van valakid?

- Hát, nem. Nincs… nincs barátom.

- Akkor meg lazíts, és álljunk neki dolgozni, gyere. – mentünk a raktár felé, miközben megcsörrent a telefonom.

- Háló? – kaptam fel.

- Szia Tökmag. Mi újság? Milyen a munka? – sorolta kérdéseit Bill.

- Hát eddig jó. Megtudtam mindent a helyről és most fogok kezdeni. Próbálok nem bénázni.

- És a munkatársak jó fejek?

- Izéé, persze…jók, aham.

- Szerintem ez a válasz kis magyarázatot követel.

- Majd mesélek délután, de most le kell tennem.

- Rendben. Érezd jól magad, baba.

- Szia. – tettem le, és felakasztottam a táskám a fogasra.

- Méghogy nem vagy szerelmes. Kislány, te kivirultál az előbb.

- Nem azt mondtam, hogy nem vagyok szerelmes. Csak, hogy nincs pasim. – nyújtottam rá játékosan a nyelvem.

- Szerintem mi megleszünk.

- Én is így érzem. – mosolyogva.

10. Újabb csalódások

2 éve izgultam utoljára ennyire. 2 éve éreztem a szívem a torkomban dobogni. 2 éve táncoltam. Ahogy kiléptem a hatalmas színpadra a reflektorfények mind rám irányultak és megszólalt egy lágy dallam. A testem öntudatlanul mozgott, a lábaim kecsesen emelkedtek a magasba, ahogy évekkel ezelőtt. A agyam viszont azon járt, hogy miért nem látom édesapám büszke mosolyát a nézők között. Annyira utálom ezt a helyzetet, de megcsinálom. Csak édesapám tudta, hogy ez az egész mit jelent nekem. Hogy mi is a valóság. Hogy mit rejtek magamban. És a valóság nemcsak az, amit a szem lát, és nemcsak az, amit a fül hall és a kéz meg tud fogni, hanem az is, ami rejtve marad a szem és a tapogató ujjak elől, és csak annak fedi fel magát néha, egy-egy pillanatra, aki a lelki szemével keresi, aki belülről tud figyelni és hallani, és képes a gondolataival tapintani.

A tömeg állva tapsolt a produkcióm végén. Meghajoltam és könnyeimmel küszködve siettem le a színpadról az öltözőbe. Pár percen belül egy halk kopogás után belépett Bill mosolyogva.

- Egyszerűen fantasztikus voltál. – lépett mögém, miközben én egy széken ültem egy hatalmas tükör elől és próbáltam megszabadulni a borzalmasan erős sminkemtől.

- Nincs szükségem az ilyen könyörületes szavakra. Nem szívesen csináltam, kizárólag a gyerekekért.

- Ezek nem sajnáló szavak. Komolyan gondolom, hogy csodálatos voltál a színpadon. Nem értem miért nem folytatod, hisz ez az életed.

- Nem! – emeltem fel a hangom és felpattantam majd felé fordultam. – Nekem már nincs életem! A szüleimet elvesztettem, egy csődtömeg vagyok, nem akarok semmit. Bill, nem akarom… - sírtam el magam.

- Cshss… - csitított miközben lágyan átölelt. – Minden rendben lesz. Itt vagyunk veled hallod? Nem vagy egyedül. - puszilta meg a homlokom.

- Ne hagyj egyedül, kérek. Nem bírom már. – szipogva bújtam hozzá.

- Nem hagylak egyedül. Mindig számíthatsz rám.

- Annyira szeretlek.

- Én is kislány, és is szeretlek.

- Szóval te tudsz főzni. – mosolyogva nézte Dorothy ahogy hercege sürög, forog a konyhában.

- Hát, ez így nem teljesen igaz. Spagettit tudok istenien csinálni.

- Majd meglátjuk. Örülök, hogy tudtunk azért találkozni, már hiányoztál.

- Te is cica. – nézett a lányra Tom.

- Mikor volt utoljára barátnőd?

- Hát… mióta van a banda egy barátnőm volt. De a kapcsolatunk is csak 2 hétig tartott. Inkább az volt a jó, hogy mikor rám jött a kangörcs ő mindig a rendelkezésemre állt. Csak nem viselte jól, hogy más lányokkal vagyok fényképen, néha puszilgatnak, hasonlók.

- Idegen lányok puszilgatnak?

- A puszi az még semmi, egy fanatikus rajongó nagyon messzire el tud menni.

- Ez azért durva. Mármint tudom, hogy minden szakmának vannak hátulütői.

- Meg lehet azért szokni. És neked pasik?

- Volt már egy-kettő, de nem volt hosszú távú. Mind csak lefektetni akart.

- Tudod milyenek a pasik.

- Tom, tudom, hogy te is csak azt akartad. – húzta fel a szemöldökét szemrehányóan Dorothy.

- Igen, de most már nem csak arra kellesz. – lépett a lány elé és lágy csókot helyezett el az ajkain.

- Tessék. – adott a kezembe egy forró bögre teát Bill, majd mellém ült. Csak a Hold fénye világította meg az utcákat, mi pedig a tetőn csodáltuk a csillagos eget.

- Szóltam Juliának, hogy ma itt alszol. – karolta át a vállam.

- De biztos nem baj? Nem akarom, hogy a barátnőd megtudta és féltékeny legyen.

- Már nem lehet az. Szakított velem tegnap este. Küldött egy sms-t, hogy nem szeretné folytatni.

- Oh, Bill. Annyira sajnálom. Tudom, hogy mennyire szeretted. – akármennyire is el akartam távolítani a csajt Bill mellől, most sajnálom. Örülnöm kellene, de nem tudok, hisz a szerelmem csalódott.

- Kiheverem valahogy.

Vannak emberek, akiket nem lehet elfelejteni. Akik hagynak a lelkünkben egy fájó lenyomatot. Tátongó sebet, aminek a sajgását elnyomhatja ugyan az élet további folyása, a nevetés, a virágillat, a napfény, a finom ételek, a kedves emberek, akik körülvesznek. De mélyen, a lélekben az a seb sosem forr be. Sosem.

9. Az ajánlat

Sietősen szedtem a lábaimat, holott féltem. A szívem a torkomban dobogott, mintha ki akarna törni onnan. Féltem, hogy mi fog történni. Emlékszik-e a történtekre? Egyenesen a szemembe mondja majd, hogy ezennel vége a gyerekkorunktól tartó barátságnak? Az életemben mindig is voltak jó emberek... és olyanok, akik szeretnek. De ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy megbízhatok bennük, vagy, hogy mindent elmondhatok nekik. Nekem csak az ikrek vannak, ők azok akikben mindig megbízhatok. Ha elveszíteném őket, talán már nem lenne kedvem élni sem.

Remegő kézzel nyitottam ki a bejárati ajtót.

- Kicsim, Bill fent vár a szobádban. – mondta Julia amint beléptem.

- Oké, köszi. – motyogtam, majd siettem is fel, meg sem hallottam, hogy mit kiabált utánam a keresztanyám, máris feltéptem a szobám ajtaját és megláttam az ágyamon csücsülő Billt.

- Szia. – köszöntem halkan és leültem mellé, megtartva egy kis távolságot.

- Na mi az, már puszit sem kapok? – mosolyogva kapta el a karom és pillanatok alatt az ölébe találtam magam. Most akkor mi is van? Nem emlékszik rá, ezek szerint. Ha tudná, hogy mit tettünk nem így viselkedne. Viszont nekem is vissza kell térnem magamhoz, nem lehetek távolságtartó, még észrevenné, hogy valami bajom van és kezdhetnék felesleges magyarázkodásokba.

- De, csak annyira siettem haza, hogy elfelejtettem még ezt is. – halvány mosollyal egy lágy puszit helyeztem el az arcán.

- Ohh, szóval így hiányoztam?

- Nem, csak mondta Tom, hogy vársz.

- Chh… méghogy nem hiányoztam. Ne hazudj, ismerlek már. – húzta fel a szemöldökét

- Nem hazudok

- Persze. Megfog nőni az amúgy is nagy orrod. – gonosz vigyor jelent meg az arcán.

- Tessék? Nem is nagy az orrom.

- Dehogynem. Ez a legnagyobb orr amit valaha is láttam…

- Akkor kapd be. – durcásan másztam ki az öléből és a párnáim közé vetettem magam.

-… és a legszebb is egyben. – tette hozzá mosolyogva és fölém mászott.

Már megint édes. Istenem, direkt játszik velem? Tudja egyáltalán, hogy ő a leggyönyörűbb ember a világon?

- Most meg te hazudsz. – néztem a szemébe. Két kezével a fejem mellett támaszkodott és így nézett le rám.

- És mit érdemel aki hazudik?

- Büntetést. – vigyorogva gyűrtem magam alá hirtelen és eszeveszett csikizésbe kezdtem.

A lány boldog mosollyal bújt afrofonatos hercege ölelő karjai közé és nézte a naplementét.

- Nem hittem, hogy te ilyen romantikus is tudsz lenni.

- Hidd el, én sem. Ha 2 héttel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy egy lánnyal naplementét fogok nézni, talán a képébe röhögök. De ez most más.

- Miért?

- Nem tudom, te nem vagy olyan, mint a többi lány. Te különleges vagy. – mosolyogva nyomott egy puszit Tom a szőkeség homlokára.

- Miért?

- Mert ha rád nézek nem egy átlagos lányt látok, hanem egy angyalt.

- Miért? – húzódott huncut mosolyra Dorothy szája.

- Direkt húzod az agyam?

- Ühüm. – a lány nevetése csengő bongó patakhoz hasonlító volt.

- Na, megállj csak. – vigyorogva emelte fel Dorothy állát Tom, és egy lágy csókot helyezett el száraz ajkain.

Sóhajtva foglaltam helyet Julia mellett, aki egy ”Hogyan legyünk jó szakácsok?” című számomra unalmas könyvet olvasott.

- Na, mi volt ez a nagy sóhaj? – nézett rám.

- Csak tanácstalan vagyok. Az előbb hívtak egy táncalapítványtól. Lesz egy műsor ahol különböző produkciókkal lépnek fel tehetséges emberek, és az ebből befolyó pénzt a rákos gyerekek kapják meg.

- De te nem fogsz elmenni, ugye?

- Tudod, hogy megfogadtam, hogy nem balettozom többé.

- Akkor vissza is mondtad?

- Még nem. Gondolkozom rajta. Ha nem a beteg gyerekekről lenne szó, azonnal visszamondanám, de ez így más. – sóhajtottam

- Gondold csak át.