9. Az ajánlat

Sietősen szedtem a lábaimat, holott féltem. A szívem a torkomban dobogott, mintha ki akarna törni onnan. Féltem, hogy mi fog történni. Emlékszik-e a történtekre? Egyenesen a szemembe mondja majd, hogy ezennel vége a gyerekkorunktól tartó barátságnak? Az életemben mindig is voltak jó emberek... és olyanok, akik szeretnek. De ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy megbízhatok bennük, vagy, hogy mindent elmondhatok nekik. Nekem csak az ikrek vannak, ők azok akikben mindig megbízhatok. Ha elveszíteném őket, talán már nem lenne kedvem élni sem.

Remegő kézzel nyitottam ki a bejárati ajtót.

- Kicsim, Bill fent vár a szobádban. – mondta Julia amint beléptem.

- Oké, köszi. – motyogtam, majd siettem is fel, meg sem hallottam, hogy mit kiabált utánam a keresztanyám, máris feltéptem a szobám ajtaját és megláttam az ágyamon csücsülő Billt.

- Szia. – köszöntem halkan és leültem mellé, megtartva egy kis távolságot.

- Na mi az, már puszit sem kapok? – mosolyogva kapta el a karom és pillanatok alatt az ölébe találtam magam. Most akkor mi is van? Nem emlékszik rá, ezek szerint. Ha tudná, hogy mit tettünk nem így viselkedne. Viszont nekem is vissza kell térnem magamhoz, nem lehetek távolságtartó, még észrevenné, hogy valami bajom van és kezdhetnék felesleges magyarázkodásokba.

- De, csak annyira siettem haza, hogy elfelejtettem még ezt is. – halvány mosollyal egy lágy puszit helyeztem el az arcán.

- Ohh, szóval így hiányoztam?

- Nem, csak mondta Tom, hogy vársz.

- Chh… méghogy nem hiányoztam. Ne hazudj, ismerlek már. – húzta fel a szemöldökét

- Nem hazudok

- Persze. Megfog nőni az amúgy is nagy orrod. – gonosz vigyor jelent meg az arcán.

- Tessék? Nem is nagy az orrom.

- Dehogynem. Ez a legnagyobb orr amit valaha is láttam…

- Akkor kapd be. – durcásan másztam ki az öléből és a párnáim közé vetettem magam.

-… és a legszebb is egyben. – tette hozzá mosolyogva és fölém mászott.

Már megint édes. Istenem, direkt játszik velem? Tudja egyáltalán, hogy ő a leggyönyörűbb ember a világon?

- Most meg te hazudsz. – néztem a szemébe. Két kezével a fejem mellett támaszkodott és így nézett le rám.

- És mit érdemel aki hazudik?

- Büntetést. – vigyorogva gyűrtem magam alá hirtelen és eszeveszett csikizésbe kezdtem.

A lány boldog mosollyal bújt afrofonatos hercege ölelő karjai közé és nézte a naplementét.

- Nem hittem, hogy te ilyen romantikus is tudsz lenni.

- Hidd el, én sem. Ha 2 héttel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy egy lánnyal naplementét fogok nézni, talán a képébe röhögök. De ez most más.

- Miért?

- Nem tudom, te nem vagy olyan, mint a többi lány. Te különleges vagy. – mosolyogva nyomott egy puszit Tom a szőkeség homlokára.

- Miért?

- Mert ha rád nézek nem egy átlagos lányt látok, hanem egy angyalt.

- Miért? – húzódott huncut mosolyra Dorothy szája.

- Direkt húzod az agyam?

- Ühüm. – a lány nevetése csengő bongó patakhoz hasonlító volt.

- Na, megállj csak. – vigyorogva emelte fel Dorothy állát Tom, és egy lágy csókot helyezett el száraz ajkain.

Sóhajtva foglaltam helyet Julia mellett, aki egy ”Hogyan legyünk jó szakácsok?” című számomra unalmas könyvet olvasott.

- Na, mi volt ez a nagy sóhaj? – nézett rám.

- Csak tanácstalan vagyok. Az előbb hívtak egy táncalapítványtól. Lesz egy műsor ahol különböző produkciókkal lépnek fel tehetséges emberek, és az ebből befolyó pénzt a rákos gyerekek kapják meg.

- De te nem fogsz elmenni, ugye?

- Tudod, hogy megfogadtam, hogy nem balettozom többé.

- Akkor vissza is mondtad?

- Még nem. Gondolkozom rajta. Ha nem a beteg gyerekekről lenne szó, azonnal visszamondanám, de ez így más. – sóhajtottam

- Gondold csak át.