3. Fagyizásból érzékiség

- Mikor mondta Tom, hogy nagy nap, akkor olyan furcsa volt. Mert… végülis ti már hozzászoktatok ehhez. – még mindig a parkban ücsörögtünk, immáron fagyival a kezünkben.

- Igen, de mégsem. Mert már hozzászoktunk, hogy új számokat veszünk fel, de minden album más és más.

- Értem. Kíváncsi leszek, mit hoztok össze. – vigyorodtam el, mert az orra csokifagyis lett.

- Hát én is… tudod, mikor feléneklek egy dalt, az olyan mintha tényleg belőlem jönne és… - kezdett hosszú magyarázásba, de én nem bírtam tovább. Kitört belőlem a nevetés, és a füvön fetrengtem, míg ő furcsa fejjel ült, és nézett, mint egy hülyét.

- Cso…cso..csoki… - próbáltam kinyögni nevetés közben, de nem nagyon jött össze.

- Mi bajod van?

Megvártam, míg lenyugszom. Kellett hozzá 2 perc.

- Fagyis az orrod. – mondtam zilálva a nevetéstől.

- Ezen röhögtél ennyi ideig? – vonta fel a szemöldökét és egy zsebkendővel letörölte a fagyit.

- Olyan röhejesen néztél ki. – vigyorogtam továbbra is.

- Áhh, igen? – gonosz mosoly ült ki az arcára és közelebb húzódott.

- Öhhm… igen!? – kérdeztem bizonytalanul és hátrébb húzódtam, mikor már túl közel volt.

- Na, megállj csak! – pattant fel és én sem voltam rest, azonnal futásnak eredtem. A park a mi nevetésünktől zengett. Éreztem, hogy utolért és pillanatok alatt a földön találtam magam, Bill pedig rajtam feküdt. Zilálva fordultam meg alatta nagy nehezen. Ő viszont egyáltalán nem mozdult rólam, amit nem bántam természetesen. Nem tudom mennyi ideig feküdtünk így, de nem is érdekelt. Hisz éreztem lélegzetét a nyakamon, és hozzám simult gyönyörű teste. Máris a mennyországban éreztem magam. Valaki mindig megszakította ezeket az együtt töltött pillanatokat, ám ezúttal senki sem zavarhatott meg bennünket, csak mi magunk. A bizsergető érzés egyre erősebb lett, a mellkasomból szétáradt a testemben, végig a karomban, a lábamban, míg végül már minden porcikámat elöntötte a forróság. Nem tudtam betelni vele. Azt hittem, jól ismerem az éhség természetét, de ez a fajta éhség egészen más. Nem próbált meg közeledni hozzám, vagy szóba elegyedni velem, és én sem engedtem volna meg, ha eszébe jut is. De a szívem sóvárgott utána.

Bevallom, nagyobb mámort lelek a szenvedélyben, mint az imában. Az efféle szenvedély már ima. Bevallom, még mindig imádkozom, hogy érezhessem Bill ajkának érintését, simogató kezét, karjainak ölelését. Bevallom, még mindig éhezem rá, hogy testem lángra gyújtsák, hogy felébredjünk egy álomban, távol e zavaros helytől, ahol már nem is vagyunk önmagunk. Tudni akarom, hogy ez örökre, mindörökre az enyém. Önző vagyok-e? Nem tudom. Viszont azt igen, hogy szükségem van rá. Bár tudom, hogy soha nem fog rám úgy tekinteni, mint a szerelmére, mégis reménykedem. Az élet rövid. Túl rövid ahhoz, hogy egyetlen másodpercig is olyasvalakire pazarold, aki nem becsül meg, nem értékel. Bill viszont nagyon is értékel, hisz a legjobb barátja vagyok. Akárcsak ő nekem. Mert amikor egy igaz barátot képzelek el magamnak, akkor egy olyasvalaki jelenik meg lelki szemeim előtt, aki szeret engem és törődik velem. Áldozatokat is hajlandó hozni értem, akárcsak én érte. Meg lehet bízni benne, a nézeteimet és a véleményemet megoszthatom vele, és nem hagy cserben akkor sem, ha le vagyok eresztve. Ő az igaz barát, aki minden esetben kitart mellettem. Semmi sem ingatná meg az igaz barátomba vetett hitemet. Továbbá abban is biztos vagyok, hogy nem veszteném el soha, hacsak nem tennék valami olyasmit, ami nem fér bele a barátról kialakított képbe. Bill és Tom ilyen nekem. Soha de soha nem válnék meg tőlük, amíg ők azt nem akarják.

- Menjünk lassan, még el kell készülnöm. – mászott le rólam, ami komolyan mondom fájt. Máris hiányzott a teste melege és az érintése.

- Tudod, hogy nekem smink nélkül jobban tetszel. – álltam fel a segítségével, mikor nyújtotta a kezét.

- Tudom. Na, gyere, te kis tökmag. – mosolyogva sétáltunk vissza a Kaulitz házba, kéz a kézben.