Bevezető

Az élet egy ajándék Istentől, amit meg kell becsülni. De mégis milyen ajándék ez, hogyha a végén csak szenvedünk és úgyis vége mindennek? Ha szomorúságot okozunk szeretteinknek azzal, hogy eltávozunk közülük? Én nem szerettem volna ezt, de ugye senkinek nincs választása, hogy meg akar-e születni. A Sors, vagy Isten keze van a dologban. De kérdem én, minek az élet, ha nem olyannak születünk, hogy mindenkinek megfeleljünk? Hogy mindenki szeressen minket és ne szenvedjünk? De… talán már kár ezen gondolkodni, hisz nem tudunk változtatni. Hagynunk kell, hogy az emberek átgázoljanak rajtunk és az érzéseinken, ha nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy megvédjük magunkat.

Könnyes szemekkel pillantottam az égboltra, és vettem tudomásul, hogy nem képzelődtem. Tényleg esik. Imádom az esőt, valahogy mindig megigéz, és nem érdekel, ha bőrig ázom, vagy beteg leszek, szeretem az érzést mikor a természet áraszt el könnyeivel. Olajzöld színű pulóverem már teljesen teleszívta magát vízzel és a nadrágomon is sötét foltok keletkeztek. Elmosolyodtam mikor a parkkal szemben lévő utcára néztem, ahol az emberek fejvesztve rohangáltak, hogy tökéletes belőtt hajuk vagy márkás ruháik meg ne ázzanak. Van aki esernyővel, van aki újsággal védekezett. Mókás látvány az ilyen, én mindig jól szórakozom rajta. Miért félnek az esőtől? Hisz ez ajándék. Manapság az emberek csak méregdrága nyakláncoknak, karóráknak és autóknak tudtak örülni, de az nem igazi boldogság, mert az csak pénzen vett ajándék. Nem olyan, mint az eső, a napsütés vagy a hóesés. Azokat nem lehet megvenni. A pénz nem minden, mégis az emberek megőrülnek érte.

Az eső lassan elállt és máris megpillantottam az apró napsugarakat melyek a sűrű felhőtömegen keresztül átvergődtek. Reménykedtem benne, hogy láthatok egy szivárványt, ami gyönyörű színekben pompázik, de úgy látszik nem érdemeltem meg. Kiskoromban mindig édesapám nyakából nyújtózkodtam a szivárványok felé, hogy elérjem őket. Apám mindig megnyugtatott, és elmondta, hogyha nagyobb leszek biztos elérem őket. Hát nem így lett. 17 éves fejjel még mindig nem érem el őket és már nem is nyújtózkodom értük. Talán az emberek kinevetnének, de ha apám velem lenne, ő megértene. Ő tanított meg arra, hogy örüljek annak, hogy együtt lehetünk, és boldog életet élhetünk.

Gondolatmenetemet a telefonom rezgése zavarta meg, ami jelezte, hogy ideje hazaindulnom. Sóhajtva álltam fel a kis fapadról és hazafelé vettem az irányt. Utálom mikor eljön az az idő, hogy elkell hagynom kedvenc kis parkomat. Szinte minden nap eljövök ide és csak gondolkodom, vagy visszaemlékezem.

Hazaérve keresztanyám, Julia kissé aggódva ölelt át.

-          Emma, végre! Azt hittem már valami bajod történt. – mélykék szemeiben valóban aggódás véltem felfedezni.

-          Csak a parkban voltam. Kissé elszaladt az idő. – vontam meg a vállam és mosolyt erőltettem az arcomra.

-          Öltözz át, csurom víz vagy, nehogy megfázz. Aztán gyere ebédelni.

-          Nem vagyok éhes. – mondtam és már el is tűntem a szobámban.

A nevem Emma Roth, 2 éve elvesztettem a szüleimet egy autóbalesetben, azóta a keresztanyám lett a gyámom. Nagyon kedves és aranyos, de nem tudja még egy kicsit sem pótolni édesanyámat.