5. Mikor a szív apró darabokra törik...

- Igen, és óriási volt. Hatalmas nagy terem, tele volt gitárokkal az egész.

- Aha. – unottan bámultam a padlót.

- Megvettünk 2 fantasztikust, majd kipróbálhatod.

- Aha.

- Nem is értem miért nem jöttél velünk…

- Jah.

- Mert a gitárok között volt egy nagy aligátor is. – mondott Tom sületlenséget, hisz rájött, hogy egyáltalán nem figyelek a mondandójára.

- Aha… mi? Egy aligátor?- néztem végre rá.

- Jó, hogy leesett, hogy neked beszélek. Már vagy 5 perce. – ült le mellém az ágyamra sóhajtva.

- Bocsi, elgondolkodtam. – hajtottam a vállára a fejem, mikor átkarolt.

- Min? Valami baj van? – simított ki egy barna hajtincset a szemem elől.

- Hát, nem tudom. Billel elvileg filmeznénk. De 1 órája felhívott, hogy nem ér rá, mert találkozott valakivel és ott kell maradnia. Ezt a filmezést már 2 hete tervezzük, mert mióta stúdióztok, kb. fél órát sem szán rám, mert olyan fáradt. Persze ezt megértem, csak rosszul esik és csalódott vagyok kicsit. – sóhajtottam hatalmasat

- Kislány, tudod, hogy milyen Bill. Most nem ér rá, de később biztos kárpótolja ezt. – vigasztalt szavaival az afrofonatos herceg.

- Tudom, de…

Ekkor nyitódott az ajtó, és Bill úgy lépett be rajta, mint egy angyal. Egy fekete angyal. Mint mindig, most is letaglózott a szépségével és édes mosolyával.

- Sziasztok. Bocsi a késésért, van ám megfelelő magyarázatom. – dobta mellém magát és egy puszit nyomott az orcámra.

- Hát nagyon remélem. – kezdtem szokásos durcázásomba.

- Na, jó, én magatokra hagylak titeket. Jó filmezést. – lépett le Tom. Számomra túl gyorsan, talán ő is érezte, hogy most Billre van szükségem, csakis rá.

- Na, várom a magyarázatot, aztán filmezzünk. – ültem fel, apró mosollyal az arcomon, és gyönyörű szemeibe néztem.

- Képzeld, találkoztam valakivel. – mesélte csillogó szemekkel.

- Aha, ezt mondtad. Nem tudom minek kell ilyenkor is üzletelni, én komolyan egyszer odamegyek és el…

- Nem Emma, nem üzlet volt. – szakított félbe. – Egy lánnyal találkoztam.

Egy egészen rövid pillanatig fel sem fogtam, hogy mit mondott. Egy lánnyal? Egy LÁNNYAL?

- Tessék? De hol…és mikor? Miért? – tettem fel buta kérdéseimet, amik eszembe jutottak és kissé kétségbeesetten vártam valami olyan választ, ami nem fáj a szívemnek.

- Egy kávézóban. Ma délután és mert elhagyta a pénztárcáját, én megtaláltam, visszaadtam aztán a kávézóban maradtunk és beszélgettünk. Emma, el sem hiszed mit érzek…olyan, mintha valami új lépett volna az életembe. Ő…ő más. Ő csodás lány. – kezdett áradozásba, miközben a szívem kis darabokra tört. Nyomok után kutatattam az emlékezetem szűrőjén át, megpróbáltam visszaidézni a pillanatot, amikor a dolgok kezdtek elromlani. Hol volt az a pont, amikor a szél feltámadt odakint, leveleket kavart könnyedén, megjelentek azok a kis kellemetlen fuvallatok, amelyek szoknyákat libbentenek föl, és kalapokat kapnak le fejekről? Az a pont, ahol egy filmben szélcsengők kezdenek hátborzongatóan csilingelni, boltok céltáblái nyikorognak és himbálóznak, kutyák vonyítanak nyugtalanul, és az idősebb és bölcsebb városi népek gyanakodva néznek fel az égre? Mert az mérhetetlenül bosszantó a dologban, hogy semmi szokatlant nem vettem észre. Nem voltak áruló nyomok, nem voltak figyelmeztető jelek. Nem vettem észre, hogy Billnek egy nőre van szüksége. Aki nem én vagyok. Határozottan nem én.

Igazából nem is tudom mit éreztem. Csalódottságot? Igen. Szomorúságot? Igen. Féltékenységet? Talán. Egy dolgot tudtam biztosan. Sírni akarok, ordítani és elmondani neki, hogy szeretem Őt, hogy meghalnék érte és, hogy kell nekem.

- Nem mondasz semmit? – kérdezte, mikor látta, hogy semmi hozzáfűznivalóm nincs és a takaróm bámulom mereven.

- Nem tudom. Én…tök jó, ez…tök jó. – mosolyodtam el erőltetetten.

- Örülök, ha te is így látod. Holnap is találkozunk és…

- Elmegyek a mosdóba. Indítsd el addig a filmet. – mondtam és siettem is ki. Amint bezárkóztam a wc-be, zokogásba kezdtem. Azt akartam, hogy álom legyen. Nem tudom mennyi ideig voltam ott bent de nem akartam mást, csak felejteni. Néha úgy éreztem, sikerült, aztán mégis egyre-másra tértek vissza a részletek, mint a víz felszínén felbukkanó fadarabok, amelyek jelzik, hogy odalent egy hajóroncs hever. Egy rózsaszín felső, egy versike a nevemmel, az érzés, hogy valaki a nyakamra teszi a kezét. Mert ez történik, amikor megpróbálsz elmenekülni a múlt elől: nemcsak, hogy felzárkózik, de le is hagy. Eltakarja a jövőt, a tájat, magát az eget, míg nem marad más út, csak az, amelyik keresztülvezet rajta, az egyetlen, amelyen valaha hazajuthatsz.